Keserű mandula

Fejezet 6

– Milyen?

– Isteni! – mondta józanul.

– „Isteni”… hát ezzel nem sokat mondasz. Mindig ezek a nagy szavak! A vidék isteni… minden valamirevaló vidék isteni. Egy törekvő ember, aki lelkiismeretesen végzi a munkáját: a munka hőse. A tettek általában: szenvedélyesek. Mért nem próbálkoztok szerényebb, pontosabb meghatározásokkal?

Zsuzsa megfordult, szemében jókedvű lángocska villant, arcán izgő-mozgó érdeklődés.

– A szavak elkoptak, értelmüket vesztették, mert annyit használtuk őket hiábavalóan – folytatta Gyuri. – Elszívtuk minden erejüket. Olyanok, mint az üres tojáshéj, melyet elhajít az ember. Lusta vagy gondolkodni? Vagy nem mersz?

– Mért ne mernék? Eddig azt mondtad, zabolátlan vagyok. Friss, merész, de zabolátlan. Ha nem lettem volna friss, merész, de zabolátlan, sose vettél volna el.

– Ez igaz…

– Na látod!

– De azóta…

– Azóta veled élek – vágott a szavába Zsuzsa. – Te nevelsz! Magadnak tégy szemrehányást, ha mindent komolyan veszek. Ha mindazt tisztelem, aminek tiszteletére te tanítottál.

– Helyes. De azért szabad gondolkodnod. Sőt tévedned is szabad. Ne mondj le a tévedések jogáról. – Megsimogatta a nyakát, ahol apró kis pelyhek kunkorodnak. – Akkor is ezt kötöttem a lelkedre, amikor először találkoztunk.

– A cukrosbódé előtt – Zsuzsa rövidre szabott orra megrezzent a nevetéstől. – Egészen odavoltam, hogy olyan komolyan veszel. A felét sem értettem annak, amit mondtál. De úgy meg voltam illetődve… Ott sántikáltam melletted, s már magam sem tudtam, hogy a meghatottságtól könnyezem-e, vagy attól, hogy a kölcsönkért szandál feltörte a sarkamat… Emlékszel?

– Adnál te nekem, ha nem emlékeznék! Minden félévben kikérdezel. Tehát: dolgom akadt a Chinoin gyárban… – kezdte leckefelmondó hangon – a Streptomicin-gyártást akartam megnézni.

Zsuzsa úgy figyelt, mintha először hallaná. – Mondd tovább.

– Ahogy a gyárudvaron áthaladtunk, azt mondja Szekerák elvtárs… így hívták?

– Így… olyan kis köpcös, kopasz. A kristályosító üzemben dolgozik.

– Azt mondta: nálunk igen fejlett a faliújság-mozgalom. Érdemes megtekinteni. Én vagyok a felelőse… – Jó, jó, de most nem érek rá, majd máskor. Legközelebb. De nagy ravaszul a faliújsághoz cipelt. Sietve átfutottam, hogy meg ne bántsam, ha már olyan büszke rá. S egyszer csak megakadt a szemem egy kis íráson.

Zsuzsa arcát pirosság futja el, a szája félig kinyílik.

– Ki ez a J. Zs.? – kérdeztem.

– A tízes üzemlaboratóriumban dolgozik. Jovics Zsuzsának hívják. Még nagyon fiatal, tizenkilenc esztendős, mondta mentegetőzve Szekerák, mert nem volt tisztában vele, nem megrovó jellegű-e az érdeklődésem. Az a kis írás ugyanis merőben más volt, mint a többi. Ebben a J. Zs.-ben lendület van, egyéniség, mondtam Szekerák elvtársnak, ő meg szaporán bólogatott. Hiszen buzdítom eleget!

Gyuri tudta, hogy idáig el kellett jutnia. Ezt Zsuzsa nem engedi el. Betéve tudja már minden szavát, de elhallgatná újra és újra. Ebben a tekintetben semmit sem változott, olyan, mint mikor először találkoztak a hűvösvölgyi megállónál, a cukrosbódé előtt, ahol Zsuzsa már várt rá, pettyes mosóruhában, kisujján lóbázva táskáját, s rögtön elmondatta vele Szekerák elvtárssal való beszélgetését, holott megismerkedésük első félórájában is elmondta neki.

– Jobb lett volna, ha csak két hét múlva találkozunk – ezzel kezdte Zsuzsa, s rögtön meg is magyarázta. – Mert két hét múlva már összegyűlt volna annyi pénzem, hogy szandált vehetek magamnak. Még sohasem voltam komplettül felöltözve. Ha ruhám volt, nem volt kabátom, ha kabátom volt, nem volt cipőm. Ha ruhám is volt, kabátom és cipőm, nem volt sálam meg sapkám. Most éppen szandálom nincsen.

– Én nem nézem, hogy mi van a lábán, hisz nem udvarolni jöttem.

– Csakhogy engem ez a szandál szorít. A nővéremtől kértem kölcsön. Maga azért akart velem beszélni, mert tehetségesnek tart? – kérdezte olyan gyorsan, mintha minél előbb túl akarna esni rajta.

– Azt én nem tudom, hogy tehetséges-e. Egyetlen írás alapján nem lehet megállapítani.

Zsuzsa felkattintotta a táskáját, s bámulatos gyorsasággal húzott ki innen is, onnan is papírokat. A ruhája zsebéből is előkerült néhány gyűrött irkalap, a napszemüvege tokjából is kihalászott egy elgyötört noteszlapot. – Tessék. – Az egészet eléje seperte, s úgy elpirult, hogy még a nyaka is vörös lett, le egészen a ruha kivágásáig. – Nincs még letisztázva…

Egy kerti vendéglőbe telepedtek, a vadszőlőlevelek közé becikázott a napfény. Zsuzsa egy macskát nyomorgatott az ölében, melyet az asztal alól szedett fel, s közben az irkalapok fölé hajló arcát kutatta. – Még mindig nem tudja? – kérdezte az izgalomtól csaknem ingerülten.

– Mit kellene tudnom?

– Hát hogy van-e tehetségem – mondta, és a hajfonata végét rágcsálta.

Kislányabb volt, mint a korabeli lányok. Elöl a ruháját éppen csak kissé megemelte kezdő mellecskéje, szeles mozdulatai kölyökkutyára emlékeztették. Lábát csámpásan befelé fordította, bőre érdesen barna volt, mint egy kamaszfiúé. Mi volt benne mégis, ami rögtön egész sorát indította el érzelmeinek: védeni, legyőzni, óvni, tanítani, fölébe kerekedni, olyan gyöngédnek lenni vele, mint senki mással, olyan erősnek, hogy megnyergelje szilajságát…

– Megpróbálom elmagyarázni, mért jók az írásai, és azt is, hogy mi az, ami nem jó bennük.

Zsuzsa homloka elborult. – Én félek…

– Mitől fél?

– Eddig olyan nyugodtan éltem. Most majd kínlódhatok. Ha rossz, amit csináltam, azért. Ha jó, akkor is kínlódni fogok. – S nemcsak a homloka borult el, két eleven szeme, de a szája széle is megpuhult.

– Kínlódni fog. Másképp nem megy. Mért hozta el ezt a paksamétát? – s az összerakosgatott lapokra bökött. – Nem azért, hogy…

– De azért! – vágott a szavába Zsuzsa. – Félek tőle, meg akarom is.

Amint a Hűvösvölgybe értek, egyszer csak előreszaladt, felkapaszkodott egy dombra, két karját széttárva futott lefelé, varkocsa a vállán fickándozott, száját kitátotta, mintha a nyarat nyelné. Hol eltűnt, hol meg előbukkant a hőségtől fáradt erdőben, ő meg azt gondolta: ha elkapom… S a szájpadlása kiszáradt. Utánavetette magát, a pettyes ruha meg-meglebbent a fák között, már csak kartávolságnyira volt tőle.

Leült egy nagy, lapos kőre, amely magába szívta a napfényt, s úgy őrizte, mint a még ki nem hűlt ágy a test melegét. Nem, nem kapom le, biztatta magát. Érezze, hogy komolyan veszem. Nem úgy, mint valami csiribiri lányt, akinek rögtön a szoknyája alá csúszik az ember. Mért zavarnám meg ezt az eszmélő kis lelket, csodálkozó testet?

Zsuzsa zihálva, lihegve mellé kuporodott. Szandálját a kezében hozta.

– Ebben a nyomorult szandálban nem tudtam futni. – Sziszegve belenyomta a lábát. – Mért nem fogott meg? – Megnyálazta szúnyogcsípéstől felvakart bokáját. – Maga kommunista?