Keserű mandula

Fejezet 5

– Az öregség jegye – mondta egyszer apának, tiltakozást remélve, de apa bólintott, s gálánsán megcsókolta az öregség jegyét.

– Az a baj, hogy jobban szeretlek, mint te engem – szólalt meg Zsuzsa.

– Ezt meg honnan veszed?

– Nekem folyton te jársz az eszemben. Gyuri, Gyuri, Gyuri… Bármit csinálok… Mit szólna hozzá Gyuri, észreveszi-e Gyuri, fog-e örülni Gyuri… Ha írok valamit, arra gondolok… a tehetségem… Van egyáltalán tehetségem? – kérdezte hirtelen támadt kíváncsisággal.

– Persze hogy van.

– Hát ha csakugyan van, akkor semmit sem ér, ha te nem segítsz. Ha nem magyarázod meg, mit miért csináltam. Ha tanulok, alig várom, hogy észrevedd: nem is vagyok olyan buta… Jó ez, hogy ennyire… éjjel-nappal… jó ez? – kérdezte aggódva, de a szeme meghazudtolta a hangját. A kormos golyók ragyogtak.

– Apa! – Marika szólította az apját, az álom dünnyögő-brummogó hangján.

– Megérzi, hogy itthon vagy – súgta Zsuzsa. – Mondd, amikor a mama megtudta…

– Hagyd ezt, fiam – szakította félbe Gyuri. – Mért motoszkál ez benned?

– Mama apára tette fel az életét – folytatta Zsuzsa. – Nem érezte meg, hogy apa éveken át… Hét éven keresztül… Lehet ilyen vakon bízni valakiben? – Barnás arcbőrét áttetsző rózsaszínre hevítette az izgalom.

– Vacsorázni szeretnék – mondta Gyuri elhárítón. – Dél óta nem ettem, te is biztos éhes vagy.

– Én már megvacsoráztam. – Zsuzsa hangja megint dacosra fordult. – Nem fogok étlen-szomjan várni rád!

– Nem is.

Gyuri alig tudott elfojtani egy mosolyt. – Hát akkor lássuk, mit hagytál nekem?

Szótlanul kanalazta a levest. Kapsz tőlem egy táskaírógépet – gondolta közben. – Mihelyt zsebemben a prémium. Vagy utazzunk el valahová? – Zsuzsi sohasem volt még nyaralni, azaz mégis… Egyszer Mátrafüredre küldte az iskola, hatodikos korában…

– Grízgaluska! – figyelmeztette Zsuzsa. – A te kedvedért csináltam. – Közelebb húzta a székét. – Szeretsz te engem?

– Dehogy szeretlek! Mit szeressek rajtad?

Zsuzsa a szekrény tetejéről egy tál linzertésztát emelt le.

Erről már leszokhatna. Jégszekrénye van, zsúrasztalkája, konyhakredence, és éppúgy a szekrény tetejét használja kamrának, mint Jovics mama, akinek ott sorakoznak a paradicsomos üvegei, a befőttjei a szekrény tetején, ott érik be a birsalmája, ott puhul meg a körtéje… Ma már nem szól neki. Úgyis olyan bolond napja van.

A lámpa fényét szelídre szűri a tejüveg korongja. Ebben a tartózkodó fényben nem látszik a karosszék foszlott huzata. Bútort vásárolt, függönyt, ágyneműt, a két karosszéket meg a könyvszekrényt hazulról hozta. Aztán gyerekkocsi kellett, kiságy, fürdőkád, járóka. A karosszékek áthúzását mindig halasztották. Ott bóbiskolnak a sarokban, támlájuk selymét még a nagyszülők feje koptatta sötétre… Azért kedves a lakás… Kicsit nagyobb lehetne, alig valamivel nagyobb. Idővel elcseréli… Arra is sor kerül.

Zsuzsa két vajkörtét tesz elébe. – Szlifka nénitől kaptam. Saját termés! A budafoki kertjéből való! – S száránál fogva tenyerében himbálja a körtét, melynek sárga héját mákszemnyi sötét pontocskák pettyezik.

Szlifka néni szerkesztőségi altiszt, és Zsuzsa gyakran emlegeti. Kiül hozzá a folyosóra, megnyomkodja a reumás vállát, elviszi a mamához kávézni… Meg kell dicsérni Szlifka néni termését…

– Ilyen körtét nem kapni a csarnokban… Ezen látni, hogy nem fogdosták össze.

Zsuzsa tátott szájjal nevet. Még a csipkés tetejű zápfoga is látszik. – Te is beugrottál! Szlifka néninek összesen két körtefája van. Kettő! De az egész szerkesztőséget ellátja saját termésű gyümölccsel. Korán reggel kimegy a vásárcsarnokba, ruháskosárban cipeli haza a körtét, aztán eladja odabent, mint „saját termést”, mert úgy jobban ízlik. Többet adnak érte! Csak tőlem nem fogad el pénzt. Nekem mindig a zsebembe dugja a legszebbeket. – Összerántotta egyenes vonalú szemöldökét, a nevetés bujkáló, hintázó hangjai hirtelen elakadtak benne. – Ez persze nem valami rendes dolog. Meg is mondom neki. – És hersegve beleharapott a körtébe, hogy a leve az állára cseppen, ujjával elkapja, sebesen lenyalogatja az ujját. – Ennek még a csutkáját is meg lehet enni – jegyezte meg elégedetten, foga között ide-oda húzogatva a síkosra nyalt csutkát. – Jó üzletasszony Szlifka néni, de én leszoktatom róla. Főzzek feketét? Éjszakára nem kell fekete.

– Csak főzzél, és add ide az aktatáskámat. Hoztam neked valamit.

Zsuzsa sebesen kapirgál az aktatáska belsejében. Könyvet húz elő, csodálkozva forgatja. – Eötvös Károly… Ezt nekem hoztad?

– A Balatonról akarsz riportot írni… El kell olvasnod Eötvös könyvét. Utazás a Balaton körül… Egy helyen azt írja… Nem tudom persze szó szerint, de ilyesfélét… „Készül azonban törvényjavaslat, mely szerint felosztják a Balatont rend, rang, osztály és felekezet szerint, s a vízbéli határokat kikarózzák. Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó… Kishivatalnokok és munkásember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a békákkal. A java színvíz lesz a főrendeké, a nemeseké és a papoké…”

– Gyurikám! – Sebes csókok koppannak a feje búbjára… – Még ma… most rögtön belekezdek. Szervusz! Felteszem a feketét és… Ne félj… Nem fogok a szemedbe világítani… A paplan alá dugom a kislámpát és…

– Elalszol mellette…

– Dehogy alszom. Füzetet is viszek, jegyezni fogok!

– Hisz már csak akkora a szemed, mint egy köménymag… Alig pislogsz… Valamelyik nap kikeresem neked Kossuth levelét a Balatonról… Vagy inkább magad keresd ki. Úgyis dühös vagy rám, amiért…

Zsuzsa tenyerével betapasztotta a száját. – Amiért lélegzeni sem tudok nélküled – mondta csúfolódva. Elkapta a tenyerét, két ujja közé csípte Gyuri ajkait, s úgy tartotta szorosan. – Amiért rád vagyok utalva, éjjel, nappal. – Csavart egyet két ujja közé csippentett ajkán. Aztán leeresztette a kezét. – Nem csikartam meg a szádat?

Gyuri az erkélyajtóhoz állt, ahonnan a város fényeit lehetett látni, valóságos fénytengert: hidak lámpafüzérét, a Duna mozdulatlan lapján szétfreccsenő fényszikrákat, gyárak vízkék neonját, lakások sárgán világító négyszögeit s elalvó-kigyúló kósza fényeket.

A háttérben a budai hegyek sötét tömege támaszkodott az égnek, amely csillagokkal volt kiverve, mintha a lenti fényeket tükrözné.

Zsuzsa a háta mögé lépett, kezében kávéscsészével.

– Ide hoztam a feketédet. Hagyjál nekem egy kortyot az alján. – Félrehúzta a függönyt, homlokát az ablaküveghez nyomva bámult kifelé. Mozdulatlanul állt, kissé előrehajolva.

– Zsuzsa… a kávéd… Több mint egy korty.

– Igen… köszönöm… köszönöm szépen – mondta távollevően, s anélkül hogy megfordult volna, nyújtotta kezét a kávé után.

– Olyan ez a környék… olyan… olyan… – dünnyögött, mintha csak magában beszélne.