Fejezet 4
1077 Words
– Nem te vagy a Kálóczy Gyuri lánya? – kérdi, és frottírlepedőbe csavarja. A nedves kis test melegét a frottíron keresztül is érzi… Jó erősen magához szorítja.
– Anyu! Az orrom!
Neki is az orrával van baja, mint az apjának. Mindjárt odakap, megtapogatja… Na jól van, alászolgája, aludj.
Könyvet vesz elő, füzetet. Arcán végsőkig megfeszített figyelem. Vissza-visszalapozgat, megáll az olvasásban. A torkában furcsa szorítást érez… Alig tud nyelni. Ujjára tekergeti a haját, úgy hajol a könyvre, mintha fel akarná szippantani.
Aztán hirtelen összecsapja, s egy lejárt villamosjegyet tesz belé könyvjelzőnek.
Gyuri áll előtte, észre sem vette, mikor jött. De valahol hátul a fejében, a tarkó táján megérezte a közelségét. Nem, nem megy elébe. Meg se moccan… Nincs vadulás!
Felugrik, a mellére veti magát. Arca a kabáthajtókára tapad. Gyuri lehajol hozzá, fel akarja emelni a fejét, de ő nem hagyja, homloka súlyosan dől a mellének, két kezével a karjába kapaszkodik.
– Na… Zsuzsa… Zsuzsikám.
Csöndes, sziszegő hangon sírni kezd.
– Mi bajod? – kérdi ijedten Gyuri.
– Úgy féltettelek!
– Féltettél? – Gyuri megrázza a fejét, mintha nem hinné el, hogy jól hallotta.
– Egy szót sem értek.
– Féltettelek – ismétli fulladtan, bele a kabát érdes szövetébe.
– Engem? Ne bolondozz! És mitől… mitől féltettél? – kérdi sürgetve, hangjában kis bosszúsággal.
– Tudhatod… – Odébb csúszik az ing hűvös selymére, amely nyirkos a könnyeitől.
– Semmit sem tudok… Mit kellene tudnom? Beszélj hát, mert megharagszom. És ne gyűrd össze az ingem, ma vettem föl. Szívem… Hát mért sírsz?… Emeld fel a fejed.
– Én nem bírnám ki… nem élném túl, ha te… ha veled… – hangját elváltoztatja a sírás.
– Mi az, amit nem élnél túl? – Gyuri szokott mozdulatával megsimogatja a haját.
– Ha veled valami történne.
– Például… Nem ülnénk le végre? Cseppet sem vagy szép ilyen agyonsírt arccal… Persze megint nincs zsebkendőd… Hát halljuk, mitől féltesz? Mi történhet velem?
– Ami az édesapáddal… – Orrába szívja a könnyeit… De az álla még mindig reszket. Egész este fegyelmezte magát. Ötvenöt oldalt olvasott Jermilov Csehov-tanulmányából, és minden sorra emlékszik. Pedig a torka már akkor úgy összeszorult, csak nyelte a nyálát.
Gyuri mozgékony, átható szeme felcikázik a szemüveg mögött. – Apával? Hm…
– Te magad mondtad. Egy napon kiderült, hogy nem az, akinek hittétek, akinek egész életében mutatta magát… Hogy két élete volt, s nem lehet tudni, melyik az igazi.
– Egyszóval te most attól félsz… De hát hogy jut ilyesmi eszedbe? Mert elhúzódott a tárgyalásom? Nem tudtam hazaszólni… Olyan heves vitáim voltak… A fejem is belefájdult. – A homlokára bökött, két ujjal megdörzsölte. – Mari már alszik? – A másik szobába sietett, megállt a gyerek ágya előtt, a matrac alá dugdosta a takaró széleit, hogy ne tudja lerúgni magáról a takarót.
Zsuzsa a hátát nézte, ahogy a gyerek fölé hajol. Övé még ez a hát? Vagy két idegen tenyér kulcsolódott rá, végigcsúszva a gerincén, a csigolyák kemény kis dombján, fel egész a tarkóig…
A sírás megint beleszúrt az orrába.
Apa éppilyen gondos volt a gyerekeivel. Mindvégig ilyen gondos volt. Lillával Vergiliust fordított, Gyurinak meghozatta a külföldi szaklapokat, Dorkának ő húzta ki a tejfogait. S ha nem jön közbe az ostrom, mama sohasem tudja meg…
– Zsuzsa… – Gyuri magához húzza, szájon csókolja. – Mi az, megint sírsz? Holnap orvoshoz viszlek. Kiveszel néhány nap szabadságot. Agyonfárasztod magad, mert mindent túlzásba viszel. Tegnap éjjel is… Azt hiszed, aludtam? Csak lusta voltam megmozdulni, kinyitni a számat. Hajnalig olvastál.
Mért beszélsz másról – akarta kérdezni, de csak annyit mond sírástól reszelős hangján: – Nem olvastam. Tanultam. Konferenciára készültem.
– Jó, hát tanultál. Mindegy. – Kezét Zsuzsa térdére fekteti. – Nem aludtad ki magad, most ideges vagy. Olyasmikre gondolsz… Képtelenség! Mi ketten úgy vagyunk egymással… Semmi titkunk. Nem vagyok rád tekintettel, s nem is leszek! Akkor is az igazat mondom, ha fáj neked. S te se kímélj! A kímélet kegyetlen dolog.
– Ne énrólam beszélj, hanem magadról.
– De hiszen mindent tudsz már rólam… Mindent elmondtam már neked. Nem, valamit mégsem mondtam el. Csöppet sem hasonlítsz magadhoz. Ez a dúlt, reszkető teremtés, aki félt engem, nem te vagy. Ne húzd el a kezed… Én azt a másik Zsuzsát szeretem.
– Csak azért mondod, hogy „nevelj”!
– Azért mondom, mert így van. Azt a másik Zsuzsát szeretem, hiába! Aki minden magyarázkodás nélkül megértette volna, hogyha még későbben jövök haza, akár hajnal felé, semmi sem történik velem. Legfeljebb annyi, hogy kedvem kerekedett kóborolni, kiszellőztetni a fejemet, csatangolni az üres parkokban, mint diákkoromban, egyedül! – Két térde közé szorította Zsuzsa kezét. – Persze az embernek biztosnak kell lennie abban, hogy van valakije, aki annyira hozzá tartozik, annyira bízik benne, hogy bátran megengedheti magának, hogy néha egyedül lehessen…
– Eddig eszedbe sem jutott, hogy nélkülem légy egyedül!
– Eszembe jutott… Baj? El kellett volna hallgatnom? Csakhogy én nem vagyok hajlandó bármit is elhallgatni. Az a másik Zsuzsa ezért a vallomásért kékre-zöldre csókol. De te úgy nézel rám… – Fél kézzel magához húzta. – Mutasd magad! Ugye, te a másik Zsuzsa vagy? Nekem az kell!
Zsuzsa megrántotta a vállát. Ez a mozdulat merőben ellenkezett arckifejezésével, melyet a könnyek szelídre puhítottak. Kócos haja a homlokát birizgálta, nem simította el. Gyuri az arcára szegezte szemét, erre a folyton változó, túl élénk arcra, melyben két kormos golyó fénylett… – Mondj már valamit.
– Szeretlek… ezt akarod hallani?! – kérdi csaknem haragosan.
A két kormos golyót befutja a pára.
– Nem is jó már ennyire szeretni… Nem is való… Néha ökölbe szorul a kezem. Hát már lélegzeni sem tudok nélküled?!
– S ezért haragszol?
Zsuzsa elrántotta a kezét. Könyökére támasztott állal ült, feltolva az arca húsát, félrenyomva, összegyűrve a száját.
Olyan, mint egy gyerek – gondolta Gyuri. – Arra sem ügyel, hogy kicsit vigyázzon a külsejére. Ha sír, belefekszik a sírásba, egészen összezilálja a képét. Ha meg nevet, olyan harsányan, hosszan nevet, hogy ezalatt nyugodtan meg lehetne számlálni a fogait, sőt még ellenpróbát is végezhetne az ember.
Váratlanul az anyja jelent meg előtte, amint az apját várja, egyenes derékkal öltögetve a varróasztalkája mellett. Arcát púderpapírral törölte át, orra mellett mindig ott maradt egy világos foltocska. Haját felfelé fésülte, minden szálnak megvolt a maga helye. A négy csoportba osztott frufru mindig ugyanazzal a gondos, szemérmes kacérsággal simult a homlokára. Nem emlékszik rá, hogy apa jelenlétében nevetni látta volna: csak mosolygott, keskenyre húzott, finom mosollyal. Ingblúzban járt, azokból a zefíranyagokból vett blúzravalót, melyekből apa ingei készültek. Nyáron „csukott” pongyolára cserélte fel ingblúzait, melyek csak a keze fejét hagyták szabadon, tejkrémes, ápolt kezét, a két szeplő nagyságú rozsdafolttal.
- Writer
