Keserű mandula

Fejezet 3

Mégiscsak behozta a levest. Ehhez a módszerhez akkor folyamodott, ha kitört rajta a türelmetlenség. Mert gyakran előfordult, hogy a levesestál „meghozta” a férjét. Ahogy letette az asztalra, belépett Gyuri. Olyankor úgy rontott rá, majd feldűtötte. A nyakát szorongatta, lehúzta a fejét.

– Már megint… – mondta Gyuri, s az orrát tapogatta, amely kipirosodott a csókoktól: a csókjai hevesek voltak, kemények, ütéseknek is beillettek volna.

– Már megint vadulsz!

Hát majd türtőzteti magát. Úgy tesz, mintha nem is várta volna. Szerény kis csókot nyom az arcára, félig levegő csókot. Gyuri meglepetten fürkészi az arcát. – Mi van veled? – kérdi kicsit sértődötten, mert megszokta a vadulást, megszokta, elvárja: tenyere, mind a tíz ujja tele van csillapító simogatásokkal.

A leves az asztalon, belemeríti kanalát, s az előszoba felé figyel. Ha enni kezdene?… Nem mintha éhes lenne, de az első kanál után biztos, hogy betoppan.

– Apa mindjárt jön – szólt a kislányának, aki egy félkarú babával játszik. De ez a biztatás nem annyira a gyereknek szól. A gyerek fel se pillant. Ebben is az apjára ütött! Ha valamibe belekezd, nem lehet kizökkenteni!

A tányérja már üres, s Gyuri még mindig nincs itt! Utolsó cseppig kikanalazta a levesét. Ha legalább érezte volna az ízét! Aranysárga húsleves volt grízgaluskával… Most már késő gusztust csinálni magának! De azért a tál fölé hajol, az orrát megcsapja a leves gőze, dacosan halászgatja a grízgaluskákat, egyiket a másik után. – Remek! – állapítja meg, s rögtön el is szégyelli magát, hogy ízlik neki, Gyuri nélkül is ízlik, holott csak azért hozta be a vacsorát…

Az anyósa egész életében várta a férjét. Befűzve, frissen vasalt ingblúzban, homlokába sütött frufruval várta, tenyerére kölnit cseppentett, de mire az apósa megjött, a kölni illata elpárolgott.

Mindezt Gyuritól tudja. Ő nem ismerte apát, Kálóczy Zoltán kúriai tanácselnököt, aki a családi legenda szerint nemcsak hivatalból alkalmazta a törvényt, de belül is bíró volt, szilárd és megfellebbezhetetlen, maga a testet öltött becsület, a férfias erény… Portréja ott lóg a mama ágya felett. A bordó háttérből méltóságteljesen emelkedik ki masszív, energikus feje, melyhez sehogy sem illett a száját elkeskenyítő félmosoly. Mama gyakran rajta felejti a szemét, olyankor gépiesen kihúzza derekát, a hajához kap, hátrasimítja, minthogyha nem akarna rendetlenül mutatkozni előtte.

Szegény mama… Egész élete apósa szolgálatában telt el. Már kora reggel haptákban állt, szinte áhítatosan készítette ki férjének a tiszta inget, rakta át a kézelőgombot, csak épp bele kellett bújni. Ő választotta ki a nyakkendőjét, rakta zsebébe a zsebkendőt, még a körmét is ő vágta le. – Erzsébet… nézze csak a körmömet…

S mama sietett az atlaszbélésű manikűrkészletért.

Milyen jól meséli el Gyuri. Ő már jobban ismeri őket, mintha köztük élt volna. Jobban, mint a szüleit, mert a saját érzéseiben nem bízik annyira, mint a Gyuriéban.

Odakint egy autó kordul. Ha most se ő jön…

– Ne zörögj azzal a babával. A másik karját is ki akarod rántani? Na, gyere ide… Gyere szépen… Mit mondtam? Jössz ide?!

Mama cseppet sem volt ideges, ha apa késett. De asztalhoz sem ültek addig, bármilyen későre járt is, amíg apa meg nem jelent a nyitott ajtószárnyban. A két lány elébe szaladt, kezére borultak, csak simára kefélt hajuk látszott… Csupán Gyuri merészkedett el odáig, hogy kézcsók helyett megölelje az apját. Mama a homlokát nyújtotta, miközben gyöngéden végigszántott apa haján, mert apa borzas és gyűrött volt, a nyakkendője is félrecsúszott, s mama magabízóan mosolygott, hogy lám, ha nincsen mellette, ha nem vigyáz rá, rögtön kimegy a formájából.

Mért jutott ez most eszébe? Ha mama sejtette volna, honnan jött apa, hol kötötte meg sietve a nyakkendőjét, hogy olyan lazán, sehogyan se fityegett rajta.

Egyszerre a szívébe nyilallt. Hisz mama valaha szép lehetett, még most is az, selymes aranyakopott hajával, világos bőrével… És mégis… Mit mégis? Ki kéne vinni a levest… A grízgaluska egészen elázott benne… Náluk is elhúzódtak az értekezletek, próbálna olyankor valaki telefonálni. „Nem lehet kapcsolni, értekezlet van!” Pedig hát egy szerkesztőségben lazábban folynak a dolgok, mint a Vegyipari Minisztériumban. Most éppen előrehajol Gyuri – ha nyomatékot akar adni a szavainak, mindig előredűl, s a szemhéját ráncolja, mintha célba lövéshez készülődne. A szemhéja aranyfényű… Kényelmesen beszél, minden mondatát befejezi, mint aki megszokta a nyilvános szereplést. Ő belegubancolódik a mondataiba, nem tud kimászni belőlük, sohasem biztos benne, hogy jól alkalmazza-e, amit tanult. Gyuri hangja határozott, muszáj figyelni rá. Tudását úgy használja, mint a kezét. Észre sem veszi, hozzája tartozik. Ha valamit magyaráz neki, előbb megcsókolja, hogy jobban fogjon a feje. De hiszen te érted ezt, mondja rábeszélően, s ő nem meri elhinni, hogy csakugyan érti. Drága Gyurikám…

Azt a kis nyilallást azért még mindig érzi.

– Apuka dolgozik – mondja, és ölbe kapja a kislányát, a hajába fúj, a puha szálak meglebbennek tőle.

– Még! – Mari behunyja a szemét, úgy várja a csiklandozó fuvallatot. Homlokába fújt haja piheg, röpdös, a szemét birizgálja.

– Még! Még! – s már előre sikít.

– Anyunak dolgozni kell. – Leteszi öléből a gyereket, s olyan figyelmesen nézi, mintha közben egészen másra gondolna.

Semmi értelme, hogy itt lesse Gyurit. Ha nem jön, nem jön. Mamának az töltötte be az életét, hogy olyan légkört teremtsen odahaza, amely méltó apához. De neki más dolga van! Nem azért emelték ki a gyárból, hogy a férjét strázsálja, neki helyt kell állni, igenis! Amikor bekerült a szerkesztőségbe, az Öreg úgy mutatta be a munkatársaknak: Ez itt az a bizonyos Jovics Zsuzsa a Chinoin gyárból. Hát csak segítsétek, bíráljátok! Követeljetek sokat tőle… Már ami a minőséget illeti…

Egy hónap sem telt belé, már hozták a riportját. Teljes névvel!

Mindjárt munkához lát, csak előbb megfürdeti a gyereket. Átnézi a vasárnapi novelláját, holnapra le kell adni, legkésőbb holnapra. Jó lenne Gyurinak megmutatni. De ha annyi fáradságot sem vesz, hogy hazatelefonáljon… Az altisztnek szólhatott volna: Drahos bácsi, hívja fel a feleségemet.

A gyerek már a kádban lubickol, szeretne „fújósdit” játszani.

– Anyu, fújjál! – Eléje tartja szappanhabos fejét, vállát magasra húzza.

– Nem lehet már fújni! Aludni kell! A másik lábadat! Nem azt… A kéményseprőlábat kérem… Így ni… Hová tűntél, te kéményseprőláb? De hiszen ez Hófehérke!

Mari sikongva nevet. Milyen könnyű boldoggá tenni! Egyetlen szóra, tekintetre már kivillantja egérfogait, s még a lábujja is fickándozik az örömtől. S hogy megnőtt! Alig fér a kádba. Ha az utcán találta volna, biztos, hogy ráismerne: ez csak a Kálóczy lánya lehet.