– Nem igaz! – mondta Erzsébet, és olyan arccal nézett rá, mintha álmából ébresztették volna.
– Nem igaz?
– Nem – mondta Erzsébet tompán.
– Nem igaz – mondta az apja, egész közel lépett hozzá, s a hajához nyúlt.
Ő félrerántotta a fejét.
– Ne félj, nem bántalak. Még sohasem bántottalak – mondta furcsa nyugalommal. – Egy szót sem értettél abból, amit mondtam, egy hangot sem. Egyébként én nem csupán azokat rejtegettem, akikről te tudsz. Csakhogy erről mi nem beszéltünk. Sem én, sem az édesanyád. Mert mi tiszteletben tartjuk az emberek titkát. A magánélet szentségét. Nem úgy, mint te, édes fiam. Most pedig fésülködj meg. Simán hátra, fényesre kefélve… ahogyan én szeretem. Semmi lokni, rollni, vagy hogyan hívják. Mindjárt ebédhez ülünk.
Lilla fényesre kefélte a haját, mert megszokta, hogy
