A tekintetem felébreszti, dünnyög, nyújtózik. Először látok az arcán valami önfeledt mosolyt.
– Már régen fent van?
– Régen. És nézlek.
– Régen néz? – A mosolya megbillen, már nem is mosoly. – Nem beszéltem álmomban?
– Szoktál?
– Biztos, hogy nem beszéltem? – Szorongva kérdi, a szemöldöke összefut.
– Biztos!
Megkönnyebbülten sóhajt.
– Mitől félsz?
– Semmitől! Álmában mindenfélét dünnyög az ember. Haza kell menni, amíg nem virrad. Maga is… előbb maga.
– Miért nem tegezel?
– Magamban tegezem. Mindig tegezem. – Kezével eltakarja meztelen mellét. – Egész nap, egész éjjel, mint egy bolond. Amikor nem akarom, akkor is. Hiába gondolok másra, folyton magához cibál valami.
– És ez rossz? Mért hallgatsz?
– Én nem tudtam, hogy a szerelem ilyen… Szaladok a postás elé, de csak a lábam visz
