– A postán…
– Nem volt a postán. A Vadaskert környékén láttam. Futott, mintha kergetnék. Alighogy megpillantottam, már nem volt sehol. Hol volt?
– A Vadaskert környékén – mondja, és meggörbül, mint a papír, ha belekap a láng. – Látja, nem tudok hazudni!
– Mért akart hazudni?
– Nem akartam. – Elsápad. – Sose akartam, csak most.
– Nekem? Éppen nekem? – Megérintem a kezét. A keze nem felel az érintésemre. El sem hiszem, hogy egyszer a tenyeremben tartottam, belém fogózott, a fürdőköpenyemben kuporgott, a karosszékemben…
– Igazán nem jön be többé?
– Minek jönnék?…
– Persze… hisz megígérte… Nemcsak nekem… magának is… – Szánalmasan dacos a hangja. S hozzá ez a nyirkosán sápadt arc, az a verejtéktől fénylő homlok…
Valami ismeretlen fájdalom ránt össze. Minden a szívemhez ér. A gyomrom, a
