– Ez a háború, Juszti néni. Felzabálni a másét.
– S ezt hagyni kell? Tűrni kell?! – Gereblyéje mérgesen akaszkodik a földbe, göröngyök pattannak szét, kettészelt giliszták piroslanak a gereblye fogán. – Ez a Münster úr is… széthasítanám apróra, mint ezt a gilisztát! Arra járt éppen, úgy tud németül, mint a vízfolyás, dicsekszik is vele, hogy ő német. Mondom, szóljon már nekik, az ég áldja meg! Hát csak megy tovább, mintha megsiketült volna. S a többiek… bámultak, mint a borjúk, egyik se nyitotta ki a száját. Lajos meg vigyorgott… a Kucikék Lajosa, akit a karomban hordoztam. Hogy mit sajnálom tőlük azt a kis ennivalót. Követ a hasukba, nem omlós tésztát!
Próbálom megértetni vele, hogy a háború embereket fal fel, milliókat nyel le, s ehhez képest két tepsi sütemény…
Dühösen a szavamba vág
