Az égzengés összemorzsolja a hangot, egész messziről hallatszik, pedig itt van a közelben, itt kell lennie.
A fa törzséhez – mintha belőle nőne ki – sötétre ázott lány tapad. Arca elé kapja a karját, kiugrik a fa alól, s hirtelen mozdulattal felém nyújtja. Csúszós, hideg tenyér simul a kezembe, az én kezem is csupa víz… Nem látom az arcát, ő se az enyémet. Erősen fogjuk egymás kezét, és futunk, futunk… Ki ez itt mellettem?! A lélegzetünk összefolyik, már nem tudom, az ő zihálását hallom-e vagy a magamét. Előredűlve futunk, a közelsége biztonságot ad, a közelségem védi őt, érzem a szorításán, hogy belém kapaszkodik, emelni kell a lábam, nekilódulni, mintha észre sem venném a villám hegyes nyársait. Futunk, futunk, egymáshoz igazodó ritmussal nyargalunk át a toporzékoló viharon, füstszagú d
