Mire leraktam a holmikat Juszti néninél – néhány évvel azelőtt nála nyaraltunk –, a posta már be volt zárva, hiába baktattam le a faluba, hogy felhívjam Esztert. Ha akkor beszélni tudtam volna vele, tán vissza is fordulok, úgy tele voltam gyöngédséggel, amiért rábeszélt, hogy utazzam csak el, semmi okom a lelkiismeret-furdalásra. Mindazt, amivel védeni akartam magam, ő mondta ki, úgyhogy kénytelen voltam ellenkezni, erőszakoskodni, s csak nagy nehezen egyezni bele, hogy mégis utazzak…
Másnap órákig vártam a telefonra. A vonal túl volt terhelve, a postáskisasszony reménytelenül hallózott, magas, éles, mániákusan ismétlődő hallói eltaposták bennem az előre elkészített gyöngéd szavakat. Amikor végre ott álltam a készüléknél – be kellett hajolnom az ablakon a postáskisasszony hullámcsatokkal
