– Jól van – mondta Eszter olyan belenyugvással, amelyből érezni lehetett elfojtott könnyeit. – Csak az nem megy a fejembe, mért élek én magával! Magának is jobb lenne egyedül – mondta rábeszélően, és lenyalta baracktól ragacsos ujjait.
Néhány hét múlva egy csendes kis balatoni fürdőhelyre utaztam, ahol előző évben a nyarat töltöttük. Akkor vetődött fel bennem az elutazás gondolata, amikor egyik délután volt tanítómmal, Weiner bácsival találkoztam, aki egy fekete szemüveg mögött próbált bujkálni. Egy tejcsarnokban akadtam rá, várt valakit, aki élelmiszerjegyeket ígért neki.
De az a valaki nem jött, s az öreg egyre bizonytalanabbnak érezte a szemüveg védelmét. Belém karolt, egy vízbefúló kapaszkodásával ragadta meg a kabátom ujját. Nem mertem elhúzni a karomat, pedig feltűnő volt így üldög
