Fejezet 7
1041 Words
– Eridj máshová! Itt mély a víz – szól rá szigorúan.
Ha első személyben írná a regényt?… Naplószerű regénynél indokolt bizonyos lazaság. Nem az számít, hogyan írja meg, hanem hogy megírja. Felelősséggel tartozik mindazért, ami történt…
– No mi az? Még itt vagy? – Persze hogy itt van, ha a vállát fogja. A kisfiú le akarja rázni, türelmetlenül topog, a nyakát tekergeti, de ő szorosan tartja. Itt maradsz, velem maradsz, kérdésekkel nyúzol, rám csimpaszkodsz, nem hagysz dolgozni! Megegyeztünk?
Mindenki önmagát ismeri legjobban. S önmagán keresztül ismeri meg a világot. Ezért jó első személyben… Hitelesebb, drámaibb, gondolta, s a kisfiú bordáira csúszott a keze. Semmi remény rá, hogy megharagszik erre a gyerekre. Tűnj el gyorsan, mielőtt megszeretlek!
A kisfiú eliramodott, ő még egy darabon követte a tekintetével, várva, hogy hátrapillant. Mért pillantana hátra? Mit akarna egy mogorva öregembertől?
Öreg… Eddig csak kacérságból emlegette a korát. Belül barnának, feszesnek, vakmerőnek érezte magát. Itt támadt rá az öregség, abban a pillanatban, amikor munkába kezdett. Mintha a gondolatai elmeszesedtek volna…
Egy fa alá húzódott, árnyékot keresve. A tikkadtságtól, a hőségtől az ég mintha elvesztette volna a színét: kékje pállott sárgára változott… Két összeragadt bogár ült a fatörzsön, a párzás mozdulatlan révületében. Megpöccintette őket. Hulljanak le, ha nem tud dolgozni! Széthajlította a fű-csomót, hogy ott se legyen nyugtuk! Pusztuljanak el, ha nem érzi többé azt a gyötrő, semmihez sem hasonlítható édes kínt, ami munka közben elfogta. A szíve sebesen vert, szuszogva szedte a levegőt.
Aztán elnyomta az álom. Mire felébredt, az ég mint egy szürke ponyva feszült felette, egészen alacsonyan, mintha a fák ágai súrolnák. Hirtelen sötétség támadt, a sötétség megdördült, csattanó hangok kergették egymást, a fákat izgalom ragadta meg, borzongva dűltek előre.
Egyszerre ingerült zápor szakadt a tájra, a tó megbolydult, a hullámok egymást tiporva felágaskodtak…
Futott hazáig, egyre gyorsítva a tempót, meglepődve, hogy így tud még futni, lihegés nélkül, zihálás nélkül. Kár, hogy Eszter nem látja… Mikor futott így? Mikor is?… Ágnes bukkant fel előtte, csuromvizesen, homlokába csüngő hajjal, egy megtépázott fához lapulva. „Nem csap be ide a villám?” kérdezte, és már ugrott is ki a fa alól. Ő meg a kezét nyújtotta, kézen fogva futott az ismeretlen lánnyal, a kéksárga dörgésben, futottak, futottak, mintha nem tudnának többé megállni. Itt kell elkezdeni.
Bal kezében Ágnes tenyerének szorítását érzi. Vagy ez reuma?…
A találkozással kezdi a regényt. Ahogy összesodorta őket a vihar, amely fákat csavart ki, villanyhuzalokat tépett le, ők meg összetapadt kézzel futottak, egyre könnyülő szívvel…
A szobája ablaka nyitva volt. Úgy látszik, Rózsi felhasználta az alkalmat, hogy kitette a lábát, és kitakarított. Csak nem csinált rendet az íróasztalán?! Addig nem veszi le az átázott öltönyét, amíg meg nem bizonyosodik, hogy minden úgy maradt, ahogyan hagyta. Évek óta készülődik, hogy megírja ezt a történetet. Kivel akarja elhitetni, hogy Eszter vette rá? Ő vette rá Esztert, hogy kicsikarja belőle! Azért hallgatta el, azért őrizte olyan görcsösen, hogy egyszer mindenkinek elmondhassa!
Irgalmatlanul nehéz… Ez a gyakori fejfájás, csüggedés mind csak kibúvó. Nincs ereje elkezdeni.
Eszter sáros papírlapot lengetve lépett a szobába. – Az ablak alatt találtam! Szent isten, hogy néz ki! Csavarni lehet a vizet magából! Tüdőgyulladást akar kapni?! Ezt teszi velem?! – A féltés indulatos mozdulatával ráncigálta le a kabátját. – Hol a fürdőköpenye? Szavamra, megőrült! Kint császkál ebben az átok időben, ahelyett hogy… – Kisimította az összefent papirost. – Ez a pár sor… a mamára ismertem! – mondta elragadtatott hangon. – Ez már annyira ő… „Merev, kissé korlátolt jóság, csökönyös szelídség” – olvasta. – Itt mi van? Elmosta az eső, nem bírtam kibetűzni.
– Papucsot húzok.
Eszter türelmetlenül egy székre nyomta. – Olvassa csak… itt lent.
– Ne… nem szeretem, ha a jegyzeteimet…
– Nem is… De úgy szíven ütött, hogy egy fél mondattal, egy befejezetlen mondattal idevarázsolta szegényt. – Könny ült a szeme sarkában, elégedetten bólintott. – Jó… nagyon jó. „Csökönyös szelídség.” Magamtól sose jöttem volna rá, hogy ezzel a csökönyös szelídséggel harcolt ki mindent. Azt is, hogy én azon a nyáron nem mentem magával. – Ide-oda forgatta a papírlapot. – Még ezt a néhány szót… Megvan! „Csalódás.” Mi-i? Mi ez? Aha! „Csalódását, fájdalmát hozzátartozóinak tartotta fenn, velem ne törődjetek arckifejezéssel.”
Eszter szája köré bizonytalan mosoly rajzolódott, mint aki mentegetőzik. – Remek! – mondta végül. – Szegény mama… Ha rajtakaptuk, hogy jókedvű, vérig sértődött. Gáborkám, én milyen vagyok? – Tűnődve simította hátra a haját. Szeretném a maga szemével látni magam. Azt se bánom, ha kegyetlen hozzám. Akar egy forró teát? Rúgja már le a cipőjét!
A zápor szűnőben volt, csapzott virágok, megfürdött lombok, ázott rögök nyers szaga rontott a szobába. Eszter mindkét karját kidugta az ablakon.
– Én hol vagyok? Melyik cédulán? Nem repített ki a léghuzat?
Nádai beleszimatolt a levegőbe. Homloka mögött azt a furcsa fellendülést érezte, mint mikor álmában repül az ember.
Nagyot nyújtózott. Visszamegyek, megkeresem azt a két bogarat, gondolta. Szeressék egymást!
– Min nevet? Mondja meg rögtön!
– Még ma elkezdem a regényt…
Teréz minden reggel behozta az újságokat, és az ágyam melletti asztalkára tette. Terézt Zsókának keresztelte át a feleségem, mert őt hívták Teréznek. Sztraka Teréz volt a neve, csak később vett fel művésznevet, a színiakadémia elvégzése után. S bár senki sem szólította többé Teréznek, mégse bírta hallani, hogy valakit a házban úgy hívjanak, ahogy őt. – Zsóka leszel ezentúl – mondta a lánynak, s az új névhez egy régi selyemblúzt ajándékozott.
A Zsóka név éppolyan rosszul állt Teréznek, mint a kámzsagalléros blúz. De szolgálati hűséggel hordta mind a kettőt, csaknem lelkesen.
Csupán én szólítottam őt Teréznek. Ezt úgy fogadta, mint valami szeszélyt, amibe természetesen belenyugszik.
Teréz egy idő óta megváltozott. Azelőtt akkor beszélt, ha kérdezték, akkor is kevés szóval felelgetett, s csakis a legszükségesebbet. Néha tálalás közben lenézett a parkettra, és felvonta a vállát. – Ma nem sikerült az ebéd. – Ez azt jelentette, hogy dicséretre vágyik.
Ilyenkor persze dicsértük. Én kifejtettem, hogy milyen érzéke van a főzéshez – gyanakodva nézett rám –, a feleségem megkóstolta az ételt, s csak annyit mondott: egész jó. Mit hülyéskedsz?
Erre felragyogott az arca.
A változás a bombatámadás után kezdődött, amikor végigjárta a szomszédokat hírekért. Ő, aki jóformán a lábát se tette ki hazulról, most folyton az utcán volt, s a lebombázott házakat bámulta. – Ezt jól elintézték! – mondta, s alig várta, hogy újból az elintézett házak körül mászkáljon.
- Writer
