Fejezet 6
1017 Words
Nádai sóhajtott. Eszternek szánta a sóhajtást. De tanácstalan sóhajtás lett belőle, amelyből kiveszett a szemrehányás leghalványabb árnyalata is. Téma… Először is… Nem, nem nyúl hozzá! Nincs először és másodszor.
– Elhiszem, hogy jót akar – mondta az eltökélt türelem hangján. Mihelyt türelemre intette magát, rögtön gondoskodott róla, hogy némi gúnnyal billentse helyre lelki egyensúlyát. – A jóság és a szeretet nagyon szép dolog, és bizonyára oromét szereznek annak, aki gyakorolja… De tudni kell lemondani róluk a mások kedvéért. Jelen esetben az én kedvemért.
– Ki kérte, hogy valljon?! Azért tette, hogy rávegyem, hogy kierőszakoljam magából ezt a regényt! A veséjébe látok! – Eszter igyekezett tárgyilagos maradni, de a szeme diadalmasan csillogott, s hangjában trombiták harsantak. Amit elképzelt, azt valóságnak érezte, abban akkor is hitt, ha minden józan érv ellene szólt. Igazi színészalkat, jegyezte meg róla több ízben Nádai. Az a fajta, akinek beleérző képességéről halála után tanulmányok jelennek meg, életében pedig tréfás történetek keringenek. Most azonban egyáltalán nem volt biztos benne, vajon Eszter hiszi-e is, amit mond, vagy csak játszik. Gyanúsan élénk az arca…
– Azért vallott – folytatta Eszter –, hogy kipróbálja rajtam a hatását. Az első pillanatokban csakugyan megtévesztett. Aztán rájöttem, hogy az egész fene nagy szerelem – expozíció! Üljön neki annak a regénynek! – Az a tapadós szárazság még mindig nem múlt el az ínyéről. – Olyan, mint egy nyűgös, terhes asszony, hasában a mocorgó témával. Nagyon jó az indítás, nekem elhiheti.
– Ártatlan angyal! – Nádai szájához emelte Eszter kezét, melyen egy aprócska rozsdafoltot fedezett fel. – Sirály! – tette hozzá, mert megsajnálta a rozsdafoltért.
A teleírt cédulák egyre gyűltek az asztalán. Idegenkedve forgatta őket. Eddig sohasem cédulázott. Egyenesen rászaladt a papírra, jegyzetek nélkül, sőt vázlat nélkül. Hősei nem változtatták meg jellemüket, s ha ki is törtek abból a körből, amit nekik szánt, úgy érezte, saját törvényük szerint járnak el, s ebben benne van ő is… Mindig értetlenül fogadta, ha arról olvasott, hogy ez vagy az az író cédulázó rendszerrel dolgozik.
Zsebkésével egyforma papírszeleteket vág, kötegekbe rakja őket, minden kötegre más nevet ír. Mit jelentsen ez a kutató pontosság, jellem, hajszín, csontrendszer, mozdulatok felsorolása, ez a kínzó tisztánlátásra törekvés, amely száműzi a képzeletét, lefogja az érzelmeit…
Eszternek voltaképpen igaza van. Meg kell írni! Nem azért, amiért ő gondolja, hogy „kiírja magából”, hogy megszabaduljon az emlékektől, éppen ellenkezőleg! Az emlékeknek túl kell nőni rajta, túl kell élni őt!
A cédulák egyre szaporodnak, elborítják az asztallapot, óvatosan tudja csak odébbcsúsztatni a könyökét, hogy le ne seperje róla Ágnest.
Miért nem kezd írni? Mitől fél?
Később dobozok sorakoznak előtte, egész halom doboz, amiért fel kellett kutatni a konyhát, a polcokat, a fiókokat. Ezzel is csak az időt húzza. A dobozok megtelnek papírkötegekkel, s amikor már becsukni sem lehet őket, újra hallja azt a dörgésnek induló nemet a torkában. De hát miért nem?
Kiment a kertbe. A hőség szinte szúrt. A nap kemény ragyogással vágott a szemébe. Valami hálafélét érzett, hogy ennyi zavaró körülmény gátolja a munkájában. Kereste Esztert, hogy elpanaszolja neki, ilyen kutya melegben képtelenség dolgozni. Nem megy! Egyszerűen nem megy!
Aztán eszébe jutott, hogy Eszter már kora reggel elvonult. Óriási szalmakalapja megjelent az ablak alatt, eltűnt, újból megjelent, ott imbolygott egy darabig, a rolók hasadékain keresztül látta. Szólni akart, hogy ne ússzon be nagyon messzire…
A ház előtt targonca elé fogva agyonizzadt ló kapálta a földet. Nádai a zsebébe nyúlt kockacukorért, de csak egy gyűrött cédulát halászott ki. Mindenütt cédulák, jegyzetek. Gyengédség helyett cédula, szenvedély helyett cédula, helytállás helyett egy marék összefirkált papiros. Rövidlátón szeméhez emelte a papirost. „Hajnal. D.-né vajúdik. Ágnes ébredése.”
Apró darabokra tépte a cédulát. Rápaskolt a ló nyakára, melyen csomókban ültek a legyek, koszorúban, mint valami fürtös virág. Jól van, no… Egyforma kivénhedt gebék vagyunk… Nem tudunk már húzni…
Ha Eszter itt lenne! Hiányzott neki az a feszülő ellenkezés, amely a közelében elfogta. Csaknem húsz éve láncolja hozzá ez az ellenkezés.
A tó partján találta magát, azon a részen, ahol Eszter szokott napozni, zöld levélkével orrán, szemén. Minek jött utána?!
A tó vakító tükrét nem bontja meg Eszter sapkájának piros kis pontja. A víz fölött sirályok cikáznak, fehér villámok. O meg leeresztett redőnyök mögül ássa ki magából az emlékeket, kizárva mindezt a ragyogást. Miféle kényszer nyomja az asztal mellé, hogy tele bizonytalansággal, kétellyel, papírt papírra halmozzon, vaksi szorgalommal gyűjtve az „anyagot”, amellyel elodázhatja az írást.
Megkerülte a nádast, ahonnan törékeny nesz hallatszott. Vadkacsa surrant ki a sűrűből, fejét a víz alá buktatta, hegyes hátulja ég felé meredt.
Vissza kell bújni a szobába, lemondani erről a kedves kis kacsafenékről, a nap tüzes bökdöséséről és arról, hogy megtalálja az úszkáló piros pontot. „Össze-vissza kerestem”, írta egy cigarettadoboz aljára, melyet egy fa repedésébe tűzött. Ha Eszter nem fedezi fel, elszáll belőle a közlési vágy, csepp kedve sem lesz panaszkodni. Pedig az egyetlen, ami segítene rajta!
Eszter bizonyára a szőlőhegyen csavarog. Vagy áthajókázott a túlsó partra. Tüntetően tiszteletben tartja a munkáját. Kora reggel elpárolog, „maga csak dolgozzon, drágám…” Alig pár napja még el akarta zárni az írógépét, s becsületszavát vette, hogy nem nyúl a töltőtollához: úszik, napozik, sétál, átlustálkodja a nyarat!
Hát most sétál. Tessék… Meg van elégedve? Sétál ebben a gutaütéses hőségben. És úszni fog görcsre hajlamos lábával.
Mért ilyen dühös? Kin akar bosszút állni? Mintha Eszter tehetne róla, hogy elakadt, még mielőtt elkezdte volna. Azt se tudja, hol kezdje el, s elkezdje-e egyáltalán.
Attól tart, hogy nem azt írja meg, amit kellene… Erőtlen, csámpás mondatok kavarognak a fejében. Sehogy sem képes megközelíteni azt a gyöngéd és önző történetet, melynek szorongató tanulságait nem bírja tovább magában tartani.
A megszokott környezet hiányzik neki. Az állandó telefoncsengés, amelyre rá lehet fogni, hogy kizökkenti a munkájából. Megbolondul ettől a sűrű falusi csendtől, ettől a sok zöld színtől, amely állítólag pihenteti a szemet.
– Szabad itt fürödni? – szólítja meg egy kisfiú, s mutatóujjára csavart úszónadrágjával a bokrokat csapkodja. Ő meg örül, hogy végre zavarják, hogy végre oka van haragudni, bravó, kisfiam, derék gyerek vagy!
Szerződteti ezt a kisfiút. Mindennap köteles rátörni a legváratlanabb időben. Csak az a baj, hogy sovány gyerekre nem lehet kiabálni. Ez meg olyan sovány, meg lehet számolni a bordáit.
- Writer
