Fejezet 5
1001 Words
– Álljon már meg! Mit futkos? – Eszter elállta az útját, két karját úgy tartva elé, mint egy sorompót.
– Oda nézzen! A fecskék már elvonultak.
Nádai nem nézett az égre. Engedelmesen lépkedett Eszter oldalán.
– Mégse bírt elhagyni. – Eszter megszorította a karját, állát a kabátujjához nyomta. – Miattam szenvedett?
Nádai megrázta a fejét.
Szótlanul mentek egymás mellett. A levegő kékje tétovázó szürkébe olvadt, az alkony besiklott a fák közé, megnyújtotta törzsüket. Eszter még mindig fogta a karját, de egyre lazábban. – Ha már elkezdte, beszéljen! – mondta szemrehányóan. – Harapófogóval kell minden szót… Mit titkolózik?
A ház piros cserépteteje magánosan bukkant ki a lombok közül. Szöszös kis felhők úszkáltak felette, agyonmosott, ki-rojtosodott sálaknak látszottak, melyek aligha bírnak ki még egy mosást.
– Jó kis sétát tettünk! Holnap elsétálunk a Remete-kilátóig. Útközben benézünk Donga bácsihoz egy pohár borra. Viszünk magunkkal demizsont is. Mutassa csak a száját. Hát persze… egészen keskeny. Mint egy forradás. Mindig ilyen, amikor majd felrobban az izgalomtól.
– Nincs már bennem izgalom.
– Beszéljen hát! Majd én segítek… Tehát: nem miattam szenvedett és nem miatta.
– Mondtam már… Nem ilyen egyszerű. Annyira szerettem őt…
– Ezt már hallottam.
– Mégis itt kell kezdenem, hogy megértse. Ez a vad és gyöngéd… bocsásson meg… mindent odaadó szerelem döbbentett rá, hogy haszontalanul éltem. A munkám és a világ között… az életem és a világ között valahogy rossz volt a szigetelés… Na… ne próbáljon visszamenőleg megnyugtatni.
– Egy szót se szóltam.
– De látom magán. – Végigsimított Eszter hátán, tenyere a melltartó gombját súrolta. – Most az következik: humanista szemlélet, sőt, mélyen humanista szemlélet. Tudja, mi volt ez akkor? Angoltapasz egy haslövésre.
– Azt akarja mondani, hogy a szerelem megváltoztatta?
– Maga mindent összefoglal, s épp attól foszt meg, hogy… – Nádai körme közé nyomta cigarettáját, amely már csak csipetnyi parázsból állt. – Megváltoztatott… ez kevés… Túlontúl kevés. – A parázs ujja hegyét égette. – Kiforgatott, összerázott, felelőssé tett.
– Ez meg már sok!
Lompos kis kutya szaladt elébük, Eszter lehajolt hozzá, magához préselte. – Te… te csúfság!… te korcs… Kis csúfságom… Igenis, csúf vagy, piszkos vagy, ronda vagy… Mi az, nem tetszik? Vicsorogsz? Pfuj, eridj innen! Mars! – Nadrágszárába törölte a kezét. – Mi eddig mindent elmondtunk egymásnak. Majdnem mindent. – Keze még mindig a nadrágszárán csúszkált. – A legtöbb házasságban, amikor megszűnik a vakító boldogság, felszínre kerül a természetes boldogtalanság. Nálunk ez nem következett be. Igaz? Na látja… – Kis szünetet tartott, meg akarta őrizni józan és elnéző hangját, mely most oly idegen volt számára, mintha rádión keresztül hallgatná. Csak nem fogok „ügyet” csinálni belőle, gondolta bosszúsan. Egy emlékre legyek féltékeny? Gábor emlékei nem mindig megbízhatók. Gyakran előfordult, hogy együtt átélt dolgokat úgy mesélt el, hogy alig ismert rá. Pedig semmi olyat nem mondott, ami eltért volna az igazságtól. Csak éppen… jó ég tudja! Valahogy más volt.
– A nagy szenvedélyekből idővel véd- és dacszövetség lesz. Ebbe bele kell nyugodni. – Az ínye furcsán száraz volt, a felső ajka hozzátapadt. – A szerelem később úgy jelentkezik, olyan formában… rá sem ismerünk. Ez még szerelem lenne?
Mit szavalok itt?! Neki kellene magyarázkodni, bizonygatni, hogy az esztendők átfogalmazták benne ezt a szerelmet, amely voltaképpen nem volt egyéb nyári kalandnál, s csupán a képzelete repítette fel. Ez így rendben is volna. De Gábor hallgat. Ahogyan szaporodnak a ráncai (most elégtétellel állapította meg, hogy a homloka is ráncos), romlanak a fogai (tavasszal két hidat csináltatott, négy csapfogat), ahogyan veszít a rugalmasságából, olyan arányban izmosodnak az álmai, melyeket Hozzáragaszt valakihez. A végén maga is elhiszi, hogy mindaz valóban megtörtént s úgy történt meg…
– Beszéljen hát – mondta csaknem megindultan.
– Mondom… ő rázta fel a lelkiismeretemet… Általa jutottam el… persze más kérdés, hogy egy magamfajta író ezen az úton… női karokon keresztül ér el oda… hm… ahová sokkal előbb, belső parancsra kellett volna elérnie… Belső parancsra… S épp amikor már leszámoltam a gyengeségemmel… Az ember azt hiszi, elhiteti magával, hogy úgysem tehet semmit… egy szörnyű gépezetbe került… kényelmes érzés… Ha Ágnes történetesen nem vallja be… Volt egy éjszaka, egy hajnal… soha, soha… – Nádai összefüggéstelen töprengésbe zavarodott, mintha eső érte volna gondolatait, s azok színt eresztettek, összefolytak volna.
– Drágám… nem tudná elölről kezdeni, és szépen, folyamatosan végigmondani ? – Eszter szeme túlbeszélte az arcába öntött mértéktartást. – Rossz volt magának, hogy akkor nem mondta el?
– Képtelen lettem volna.
– De rossz volt?
– Rossz. Nagyon rossz.
Eszter halántéka mögött húzó, feszítő érzés támadt. Hirtelenében nem tudta szétszedni az érzelmeit. Túl gyorsan nyilalltak egymásba, egymáson keresztül. Hogy lehet, hogy semmit sem érzett meg? Hol voltak az ösztönei? Olyan ösztönei vannak, mint egy kutyának… Hol voltak a megbízható reszketések, pontos kis sajgások, melyek jó előre jelzik, ha valami baj éri.
Oldalra hajtotta a fejét, mintha valami alig hallható hangra fülelne. – Mi lenne… – De hiszen ez a saját hangja! – Van egy ötletem! Írja meg! Írja meg ezt az egész… ezt az egészet.
– Megírni? – Nádai bent állt a kertben, a ház falához támaszkodott. – Megírni?… – kérdezte elnyújtva, és egész testtartása tiltakozást fejezett ki.
– Ha csakugyan olyan csodálatos volt. Ne szedje le nekem a falat! Olyan rendkívüli! Olyan boldog és rettenetes! Miért ne írná meg?
– Nem! – mondta Nádai kurtán. Az édesanyja jutott eszébe, aki úgy mondott nemet, mint egy átkot. Sose értette ezeket a vérmes és lázas nemeket, melyek végigzúgtak a folyosón, s a lakás legtávolabbi sarkába is elkísérték. Ha megpróbálná ugyanazon a hőfokon eldörögni, hogy: nem!
A szoba friss mészszaga lehűtötte. A befőttes üvegben álló rezedáknak is mészszaga volt. A zsalukon nedvesen csillogott a zöld festék. Leeresztette a zsalukat, a réseken beszűrődő napfényt nézegette, az egymás alatti arany vonalzókat, ahogy meghúzták az ablak sötétlő lapját.
– Írja ki magából! – hallotta Esztert a háta mögött. Legjobb, ha meg sem fordul. Tovább nézi mindazt a fényességet, kalandot, amit egy roló rései átengednek.
– Írjon egy gyöngéd szerelmi regényt. Egy naplemente történetet.
– Annál sokkal több!
– Éppen azért… Tessék megírni! Attól olyan undok, mert már régen cipeli magában… A téma dolgozik már, nem az emlék.
- Writer
