Fejezet 4
1034 Words
Feljutottak a szőlőhegy tetejére, a táj kibomlott körülöttük, szétterült.
– Innen nyílik a legszebb kilátás – mondta Eszter. – Okos dolog volt megvenni azt a vityillót. Tündéri vidék! – Körül sem nézett. A napszemüvegét dörzsölte tisztára. – Tudja mennyit fog érni pár év múlva ez a kis vityilló?
Nádai lazán a levegőbe bökött. Zöld sávok fonták körül őket, szeszélyesen kanyargó vonalak sűrűje, melyek egymáshoz futottak, szétváltak, homályba vesző erdőket terítve eléjük, napfényes tisztásokat.
Eszter egyre csobogott. Otépé kölcsönről, átalakítási munkálatokról, szállítási nehézségekről.
Na persze. Örül a háznak. Hencegő szerénységgel vityillónak nevezi. Legyen vityilló. Csak már hallgasson!
A tó mozdulatlan kékje az égen folytatódott. Egyszerre madárraj hasította keresztül a nyugalmas kékséget, rebbenő, sötét sávokat húzva az égre, izgékony vonalakat, melyek lejjebb ereszkedtek, egyre lejjebb.
– Fecskék! – Nádai szeme elé ernyőzte a tenyerét. A fecskék egészen alacsonyan repültek a víz fölött. A madárcsivitelés újból összeilleszkedett a fejében, pontosan hallotta, holott semmi se hallatszott. Alig várta, hogy újból a parton lehessen. – Fecskék – mondta magyarázóan.
– Szeptemberben szoktak itt találkozni. Lengyelországból is jönnek. Nem hiszi? Minden évben megrendezik a fecskék barátságát.
Nádai egész a part széléig sietett, mintha elébe akarna szaladni a fecskéknek. A törékeny, surranó fekete sávok szétszakadoztak, hullámos vonalakká törtek. Feltartott fejjel követte azt a lázas és konok keringést, amely ég és víz között zajlott. Valami különös nyugtalanság fogta el. Próbált visszaemlékezni, mit álmodott. Semmit. A félébrenlét foszladozó képei is elúsztak előle. Akkor hát?… Másképp kellene élni. Lenyelt egy andaxint. Számba vette az elmúlt esztendőket. Mindent elért, amire valaha vágyott, s mindezt csupán annyi erőfeszítéssel, hogy a küzdelem ízeit is megismerhette. Mi hiányzik mégis?
A fecskék cikázása mintha a nyugtalanságát jegyezte volna az égre. Le-fel, le-fel, akár egy grafikon.
– Már tudom! – Hirtelen megvilágosodott minden. Akkor estefelé éppilyen sűrű rajban szálltak a fecskék, ilyen mámoros torokkal. A szíve elnehezedett. Még mindig?… Pedig már alig gondolt rá. S ha mégis, úgy annyira átgyúrta az emlékeit, annyit vett el belőlük s tett hozzá, hogy már csak az fájt, amivel fájdalmat akart okozni magának.
Most azonban orvul támadta meg a fájdalom. Ideje sem volt felkészülni rá. Orra, szeme tele lett vele: eldugult, bepárásodott. Csak nem?!… A szájpadlása is kapart. De hiszen annyi éve már! Mennyi is? Sok, nagyon sok! Mi tud így fájni? Ennyire… A szerelmét felszívták az esztendők, az esztendőket a munkája, az a naponta megújuló dühös készenlét, mellyel ellenkezését, tunyaságát leküzdve ül az íróasztalhoz. Abból a szerelmes nyárból csupán a lelkiismeret-furdalása maradt meg: őrizte ezt a lelkiismeret-furdalást, ébren tartotta, szüksége volt rá! Nélküle összezsugorodott a világ körülötte.
– Mondott valamit? – kérdezte Eszter szórakozottan. S rögtön hozzátette: – Csak dünnyög, motyog. Ez a legújabb.
– Itt éltem életem legboldogabb napjait – mondta olyan hangon, mintha Eszter ellenkezne vele.
– Ugyan…
– Ha nem is itt helyben… de ez a vidék… ez a vakító kék és zöld… az alacsonyan szálló fecskék…
– Na…
– Mindez együtt… olyan emlékeket riaszt fel bennem…
– Nincs melege? Érdekes… Maga sohasem izzad? Szóval…
– Olyan emlékeket… egy rettenetes nyár emlékét.
Eszter szemöldöke a magasba szaladt. – Az előbb azt mondta, hogy boldog volt.
– Az, az! A lehető legboldogabb! Annyira szerettem valakit… – A szavak megfakultak a szájában. Elhasználtnak, bágyadtnak érezte őket. „Annyira szerettem valakit”… Üres, mint egy tojáshéj, melyet elhajít az ember. Pedig mennyi minden van mögötte! Mi kényszeríti, hogy beszéljen róla? Honnan ez a közlési vágy?
Egy fatönkre ült, előrehajolt, kezét jó mélyen a fűbe nyomta. Egyenként emelgette fel az ujjait. Nézte, hogyan tűnik el a keze nyoma.
Eszter szeme a tarkóján. Meg kéne nyiratkozni. A tarkójában is jelentkezik az a nyár. Felkúszik a fejbőrén, a gondosan hátrasimított haja alatt futkos.
– Soha így… ennyire… Ész nélkül, fék nélkül, kontroll nélkül szerettem.
– Akkor az nem maga volt. – Eszter mosolyog. – Maga semmit sem csinál kontroll nélkül. – Melléje kuporodott, maga alá húzta a lábát. – Ámbár… lehet, hogy diákkorában… Ugye, itt nincsenek hangyák?
– Nem diákkoromban. Öreg fejjel… S olyan körülmények közt…
– Na tessék! Már csípnek a hangyák! Azért csak mondja.
Nádai csendesen ingatta a fejét. – Kegyetlen körülmények közt. Az ember béna volt, tehetetlen… s közben rátört a szerelem… A szerelem nem ismer körülményeket… – Inkább önmagának beszélt, átugorva gondolatsorokat, váratlanul elhallgatva, mintha megütődne azon, hogy mindezt a fülével is hallja.
– Próbálja úgy elmondani, hogy én is megértsem. Szóval beleszeretett valakibe. Mikor? Mikor volt az az „öreg fejjel”? Mikor volt az a rettenetes, elragadó nyár? – Eszter még mindig mosolygott, mert eldöntötte, hogy nagylelkűségében elmegy a végső határig. – Mért nem szólt nekem? – kérdezte bátoríton.
– El kellett volna hagynom magát.
– Ó… ennyire? Kezd izgalmas lenni. – Eszter feltérdepelt, kihúzta a derekát, de a karjai úgy csüngtek, mintha csak hozzá lettek volna fércelve. – Várjon… – Szeme a letaposott fűre tapadt. – Várjon csak… Négylevelű lóhere! Nem… mégse… hiába, nincs szerencsém.
– Nem volt erőm hozzá, hogy elhagyjam. Túlságosan össze vagyunk kötve. Ezer szállal… Össze-vissza gubancolódott szálakkal.
– Akkor mégiscsak működött a kontrollja. – Eszter Nádai térdére könyökölt. – Halljuk, mikor történt ez?
– Negyvennégy nyarán.
Eszter hallgatott. A mosoly elcsúszott az arcán, szétkenődött, mint egy rúzsfolt.
Nádai fel akart állni, de Eszter ránehezedett. Puha súlya a fatönkhöz szegezte. – Megyünk?
Eszter nem mozdult.
– Elzsibbadt a térdem. – Óvatosan megfogta a karját, mintha törékeny tárggyal lenne dolga, s levette a térdéről.
– Irigylem magát – szólalt meg végre Eszter.
Nádai hosszú együttélésük alatt megszokta Eszter szeszélyes gondolatmenetét, váratlan érzelmi csapongásait, most mégis meglepődve hunyorgott.
– Biztosan szenvedett – folytatta Eszter.
– Szenvedtem – morogta Nádai kelletlenül.
– Nekem sohasem sikerült szerelem miatt szenvednem. Senkiért sem kellett harcolnom. Senkit se vártam hiába. Senki sem hagyott el. Senkiről sem kellett lemondanom. Éppen ezek a felkavaró, megrázó élmények hiányoznak az életemből. Azért irigylem, hogy ötvenhárom éves korában… annyi volt negyvennégyben… igen, annyi… még nem vesztette el a szenvedésre való képességét. S úgy tudott szenvedni egy nő miatt, hogy még ma is…
– Nem miatta! – vágott a szavába Nádai. – Illetve… nem ilyen egyszerű. – Felállt a fatönkről, fel-alá járkált, mintha zárt helyiségben lenne, ahol néhány méternyi távolság után falakba ütközik. – Maga a szerelem nem okozott szenvedést. Zavartalan volt, felhőtlen. – Csikorgó mosoly jelent meg az arcán. – Felhőtlen szerelem, bombázás, futóárkok, razziák közepette.
- Writer
