A madarak elhallgattak, A férfi

Fejezet 3

A MADARAK ELHALLGATTAK

Éles, türelmetlen madárcsicsergés ébresztette fel. A madárcsicsergés egész nap kísérte, akkor is, mikor elnémultak a madarak. Olyankor még erősebben hallotta őket, mert feszülten figyelt, hogy visszaidézze, összeillesztgesse fejében a hangokat.

Egy ideig körbe járkált a kertben: mésszel telefröcskölt bokrok, legázolt fűcsomók, malterpöttyös virágok között. A diófához okkersárga ablakkeretek támaszkodtak, a nyers okkerszín messzire virított. Lefelé lépkedett a lejtősödő úton, amely egy hosszú nyárfasoron át a Balatonhoz vezetett.

A kert végében Eszter várt rá, napszítta, kék vászonnadrágban, óriási szalmakalappal a fején.

– Hol mászkált… Hagyjam egyedül? – kérdezte Eszter, és belekarolt.

– Mért akar egyedül hagyni?

– Ismerem ezt az arcát. Ezt a töprengőt, bosszúsat… hozott napolajat? Ebben a feneketlen táskában nem találok meg semmit. Erre menjünk… Azt ígérte, nem fog dolgozni.

– Nem is…

– Akkor mitől ilyen nyugtalan?

– Inkább fáradt. Fáradt… – ismételte bizonytalanul.

– Aludt ebéd után. Én nem bírtam aludni. – Eszter kihúzta a karját a karjából. – Túlságosan meleg van ahhoz, hogy karonfogva járjunk.

A nyárfák magas, fehér lábszáraikkal egyre közelebb jöttek. Kényes, könnyű levelük belerajzolódott a levegőbe: az ágak résein át cikcakkos kékség fénylett. A tó hirtelen tört elő a fasor mögül, a cikcakkos kék foltok hatalmas, zománcos kékséggé tágultak. Lusta, hosszúkás hullámok gyüremlettek a víz tükrére, egy pillanatig mintha porrá tört üveg csilláma rezgett volna a gyüremlések mentén, aztán elsimult a víz, szinte kifeszült.

– Úszom egyet. – Eszter kilépett a nadrágjából, egy fatönkre dobta. – Nem lötyög rajtam a trikó? Ebben legalább tudok mozogni. – Nyaraláshoz mindig a régi, elnyűtt holmijait csomagolta be, mintha a kimustrált ruhákkal biztosítaná magányát: nem jár sehová, nem fogad senkit, kiszellőzteti az agyát, pihenteti az idegeit, a hangszálait, a bőrét. Ilyenkor önnön testi mivoltától bizonyos távolságban élt, kétkedő pillantásokkal nézegetve kitágult pórusait, mellét, tört végű, bekrémezett haját.

Kivette strandtáskájából nagyító tükrét, szeméhez emelte. – Hát igen… Ezzel a nyersanyaggal dolgozom.

Mihelyt arcjátéka hullámzása elcsendesedett, kifosztottnak látszott az arca, üresnek.

– Színpadon azt csinálsz magadból, amit akarsz – szólalt meg Nádai, aki Eszter önvizsgáló perceiben a tegezésre tért át.

– Ne vigasztaljon. A Sirályt már nem játszhatom el.

Nádai érezte, hogy Eszter ellenkezésre vár, és a leggyengébb érv is elég erős, hogy meggyőzze.

– Én rád merném bízni. – Haragudott magára, hogy nem látszott rajta eléggé, hiszi is, amit mond. A tegezés sem használt. Egy levelet morzsolgatott az ujjai közt, egész zöld lett az ujja hegye. Sirály. Khm… Annyi minden van még! Annyi szenvedély keresi tárgyát a világban! Rossz korban van Eszter. Minden múló nap elé odavetné magát, hogy megállítsa, feltartóztassa.

Eszter száraz, gúnyos mosollyal csúsztatja vissza a tükrét.

– Gomolyát vettem a faluban. Gomolyát, írót, azt fogunk vacsorázni. Egy ilyen magamfajta sirálynak törődni kell az emésztésével.

– Ne ússzon be nagyon messzire. Tudja, hogy idegesít.

– Hát ússzon utánam.

– Idegesít, ha csak egy piros pontot látok magából. – Egy fa alá terítette a fürdőköpenyét, végigfeküdt rajta. A nehéz ég alatt egy madár éles rikoltása hallatszott, mintha magának a hőségnek, a napfénynek a hangja lenne. Lehunyta a szemét, csukott szemhéján forrón tűzött át a nap, amely most lazacszínű volt, apró pontok cikáztak benne. Hirtelen azon kapta rajta magát, hogy a piros pontot nem követi a tekintetével. Egyszerűen megfeledkezett róla. Eszter kitűnően úszik. Semmi baja sem történhet. De azért illett volna nyújtogatni a nyakát és integetni, hogy: vissza, vissza!

Eszter a keskeny deszkapallón közeledett, víztől csepegő hajjal.

– Levettem a sapkámat, hogy semmit se lásson belőlem. Ha már izgul, legyen értelme. Ha olyan kényelmes, hogy a partról izgul. – Megöregedett… állapította meg hirtelen. Ahogy eligazítja a fürdőköpenyt maga alatt, aggályoskodva, megfontoltan, valami öreges van benne, valami babráló pedantéria, amely meggörnyeszti a hátát, felpuhítja erélyes vonásait. Esztert elöntötte a sajnálat. Felemelte a karját. Öleljem meg? Egy ilyen vizes ölelés, és küldheti vasaltatni a vászonöltönyét. Felemelt karja tétova nyújtózásba lendült.

– Szívem… – Sejtelme sem volt, hogy a következő percben mit fog mondani. Megszorította a férfi kezét, az arcára tapasztotta. A kéznek fáradtságszaga volt. – Szívem – mondta újra, s a sajnálatába valami kis ingerültség vegyült. Orrába szívta a fáradtságszagot, amely langyos volt, s a betegszobák nyomott levegőjére emlékeztette: félhomályra, kíméletes léptekre, szorongó csendre.

– Mért nem mozog? Egész nap ül, ül! – fakadt ki. – Egész évben! Egy életen át!

– Ff… – Nádai félig nyitott szájjal lélegzett. Egy szúnyog csípte az arcát, lusta volt rácsapni.

– Alszik? Magához beszélek.

Nádai nem mozdult.

– Mi baja? – Eszter letérdelt hozzá, az arcába bámult. Szent Isten! Hogy nem vette eddig észre! Az álla alatt megereszkedett a bőr, s a szája szegletén egész kis árok. Nem töprengő ránc, markáns vonás, szabályos árok, melyet az öregség ásott belé. Ez a nyers, brutális napfény… Jaj, Gábor!

– Nem tudja kinyitni a száját? Mitől fogyott le? Hallja?! Lefogyott, tönkrement! – Az ijedtség érdesre reszelte a hangját. – Engem is tönkretesz! Hogy tudok pihenni, ha maga…

– Semmi bajom. – Nádai feltápászkodott, kirázta a fürdőköpenyét. – Jöjjön. Bújjon bele abba a lehetetlen nadrágjába!

– Hullaszíne van! Lötyög a bőre! – Eszter valósággal kiabált. Az aggódás kíméletlenné tette. – Húsz évet öregedett! Nézzen a tükörbe! Egy roncs! Egy trotty…

– Köszönöm, drágám. Nagyon kedves.

– Féltem magát! Nem érti?! – Eszter már sírt. Könnyen és kiadósan sírt, úgy belelovalva magát a fájdalomba, hogy egész a szenvedésig jutott el. Akkor hirtelen elapadtak a könnyei, s mint már annyiszor, most is döbbenten figyelte, milyen néma a szenvedés, se hangja, se mimikája…

Nádai köhintéssel jelezte, hogy elege volt. Bánta, hogy együtt jöttek nyaralni. Ki kellett volna heverniük egymást.

Kicsit sok ez az Eszter. Súlyos. Mindenütt jelen van, akkor is, ha nincs jelen. Könyörtelenül figyelmes, senkire sincs tekintettel. Pihenésben is olyan aktív…

Eszter végigsimított a szemhéján. – Mihelyt hazamegyünk, kivizsgáltatja magát. Nem dagadt az orrom? Esküdjön meg, hogy egész nyáron nem vesz tollat a kezébe. Fürdik, napozik, nagyokat sétál. Húzza ki magát! Na!… Így már egészen más. – Megfogta a vállát. – Remélem, otthon hagyta az írógépét.

– Sohasem hagyom otthon.

– El fogom zárni.

Kis csöndet… Icipici csöndet, fohászkodik Nádai. A madárhangok elaludtak a fülében. Csönd, csönd, csönd. Mi lenne, ha megszökne innen. Megszökni…

– Vigyázzon, fiam. – Megfogta Eszter könyökét. – Itt gödör van. – Eltűnni, elbújni… Mire a szőlőhegynek kapaszkodó ösvényhez értek, hirtelen támadt vágya határozott alakot öltött. Egy parasztházban vesz ki szobát. A háziak a konyhába húzódnak, békét hagynak neki. Senki sem zaklatja gondoskodásával. Nem járnak lábujjhegyen körülötte, hogy kénytelen felfigyelni a zajtalan lépésekre. Nem fogják suttogóra a hangjukat a szobája előtt. Az udvaron keresztül bukdácsol a fabódéhoz. A kutyák dühös vakkantásokkal ugranak rá. Hajnalban rákezdik a kakasok. Átható kukorékolásuk belehasít a szürkületbe. Szinte elégtétellel gondolt a rá váró kényelmetlenségekre. Helyes! Ebben a személytelen zajban megtalálja a csendet. Eszter olyan messzire kerül tőle, hogy nyugodtan vágyódhat utána, s mégis elég közel lesz ahhoz, hogy megerősítse magányában.