Átvágott az üres telken, ahol a sáros gyomot síkosra taposták az előtte járók. Óvatosan lépdelt, a bikavérszínű lakkcipő, amit erre az alkalomra vásárolt, szokatlan tempót diktált, szokatlan mozdulatokat. Haja tömötten fénylett, igazi frizura volt, úgy viselte, mint egy kölcsönkért kalapot.
A vasrácsos kapunál tétovázva megállt. Nem ilyennek képzelte a filmgyárat. Hogy milyennek képzelte, nem tudta volna megmondani. Meglepte a kopár, nagy udvar, melynek végén magtárszerű épületek sorakoztak.
A portásfülkéből fonnyadt kis ember dugta ki a fejét.
– Diszpó? – és beleharapott egy kiflibe.
– Itt a diszpó. – Örült, hogy kimondhatta a titokzatos szót. Eddig csak magában ismételgette.
A kifli a levegőbe bökött.
– Hatos műterem.
A bikavérszínű cipő elindult vele. Hülyeség volt odabent elmond
