Terka felvette moha zöld nadrágkosztümjét, alákócolta a haját, tenyerét végigcsúsztatta párnás csípőjén. „Hát igen… végtére ötvenéves múltam.” Egy kis parfümöt dörzsölt szét a füle mögött, habár tudta, hogy Dezső nem jut el a füléig. Mindegy! Ünnepelünk! Meghatott csók, ajándék, rántott csirke, virág.
Megterített, a vázát az asztal közepére tette.
– Minek ez a parádé? – kérdezte Dezső.
Egy pillanatig habozott, megsértődjön-e. A sértődöttséghez idő kell, s ma nincs ideje kiélvezni a sértődés finom árnyalatait. Titokzatos képet vágott. Dezső nem vette észre. Összehajtogatta az újságját, hátradőlt a karosszékben, bizonyára a komputerekre gondolt, akkor vált az arca ilyen gyöngéddé, gondoskodóvá. Egy szót sem szólhat. Dezső maga a jóság, a türelem. Mamát is rendszeresen segíti. Pénz, külföl
