– Mehetek?
– Mért ilyen sürgős? Zsófi vállat vont.
– Tizenegyre ígértem.
– Hát akkor… – Anya lesimítja a haját. Makacs a haja, mint az apjának. Nem fogja a fésű. S az a masszív arc, a keményen kifaragott vonásokkal! Gyöngéd, törékeny kislányra vágyott, aki úgy csüng rajta, mintha hozzávarrták volna. Zsófi begubózik, a nevetés eltéved az ajkán. Az apjára ütött, ugyanaz a tagadásra kész száj. Akkor is nemet mond, ha belül igent kiált. Hirtelen ráébredt, hogy már nem ismeri Zsófi apját. Ismerte valaha? Vagy csak tapasztalatlan ifjú teste hitte? Kényszerítette magát, hogy kimondja a nevét. Idegenül csengett, semmit sem hozott vissza. Mit kellett volna visszahoznia? Ellenkezésre ingerlő megfontolt szavait? Felháborító józanságát? Minden kiszámított volt nála, még az ölelése ritmusa is. A sze
