A második leány

Fejezet 4

Fentiekből nyilvánvaló Ügyész úr előtt, hogy levelemet családunkat ért csapás, ha úgy tetszik, gyalázat, szerencsétlen Viola lányom esete miatt írom. Szerencsétlennek mondom, és nem bűnösnek, mert meg vagyok róla győződve, hogy lányom félrevezetés és hozzá még a hatóságok részéről is bizonyos tévedés áldozata. Mi is volt az ő társadalmunk ellen elkövetett vétke? Hadd rekonstruáljam ön előtt e sajnálatos eseményeket úgy, ahogy azok az én atyai szememmel nézve, egymásból következnek. Családunk – ami nem egyedülálló eset volt a háborús években –, meg kell vallanom, több elemi csapástól sújtva nehéz anyagi viszonyok közé került. Bele kellett egyeznem, hogy Viola lányom a tanítóképzőt elvégezvén, állást vállaljon. Ez a gondolat különben az én nevelési elveimnek meg is felelt. Sohasem akartam gyermekeimet egyéni képességeik kifejtésében akadályozni. Viola pedig erre a pályára határozottan hajlamot érzett. Képességének gyorsan bizonyságát is adta, mert azt az elhanyagolt bányatelepi iskolát, ahol történetesen állást kapott, már a tanév első felében felettes hatóságainak teljes megelégedésére szinte a csodával határos módon rendbe hozta; az addig, mondhatni, utcára vetett iskolakerülő gyerekek, mind tanulmányaikban, mind erkölcsiekben, sőt a vallásos nevelésben is rendkívül gyors előrehaladást mutattak. Erről egykorú írásbeli dokumentumok vannak kezemnél a bányavállalat igazgatóságától és a tanfelügyelőségtől is. Ismeretes dolog, annak idején a hírlapok is megírták, hogy ugyanezen a bányatelepen, 1918 legelején egy sajnálatos körülmények között lefolyt tüntetés volt. Ezt a felvonulást, amint azóta minden apró részletében értesültem róla, asszonyok kezdték, és egyszerűen pacifista tüntetésnek indult éppen akkor, amikor mindannyiunk előtt érthetetlen okból húzták-halasztották politikusaink az oroszokkal folytatott breszflitovszki béketárgyalásokat. Dobjon követ ezekre az elkeseredett egyénekre az, akiben abban az időben már nem élt olthatatlanul a békevágy. Nem volt talán senki, aki ezeknek a szerencsétlen asszonyoknak nyomorúságát, kínszenvedését jobban ismerte volna, mint az én lányom. Hiszen a gyermekek nap mint nap hírt vittek e szegényes háztartások gondjairól, mondhatni, mindig tudta, mit tesznek tűzhelyükre, és belelátott ételes fazekaikba. Nos, nem lehet csodálkozni, ha elkeseredésüknek e spontán megnyilatkozásában részt vett. Különösen nem csodálkozhatik az, aki ismeri Viola lányom heves temperamentumát, s gyermekkorától benne élő hajlamát az igazság keresésére.

Fentiekből nyilvánvaló Ügyész úr előtt, hogy levelemet családunkat ért csapás, ha úgy tetszik, gyalázat, szerencsétlen Viola lányom esete miatt írom. Szerencsétlennek mondom, és nem bűnösnek, mert meg vagyok róla győződve, hogy lányom félrevezetés és hozzá még a hatóságok részéről is bizonyos tévedés áldozata. Mi is volt az ő társadalmunk ellen elkövetett vétke? Hadd rekonstruáljam ön előtt e sajnálatos eseményeket úgy, ahogy azok az én atyai szememmel nézve, egymásból következnek. Családunk – ami nem egyedülálló eset volt a háborús években –, meg kell vallanom, több elemi csapástól sújtva nehéz anyagi viszonyok közé került. Bele kellett egyeznem, hogy Viola lányom a tanítóképzőt elvégezvén, állást vállaljon. Ez a gondolat különben az én nevelési elveimnek meg is felelt. Sohasem akartam gyermekeimet egyéni képességeik kifejtésében akadályozni. Viola pedig erre a pályára határozottan hajlamot érzett. Képességének gyorsan bizonyságát is adta, mert azt az elhanyagolt bányatelepi iskolát, ahol történetesen állást kapott, már a tanév első felében felettes hatóságainak teljes megelégedésére szinte a csodával határos módon rendbe hozta; az addig, mondhatni, utcára vetett iskolakerülő gyerekek, mind tanulmányaikban, mind erkölcsiekben, sőt a vallásos nevelésben is rendkívül gyors előrehaladást mutattak. Erről egykorú írásbeli dokumentumok vannak kezemnél a bányavállalat igazgatóságától és a tanfelügyelőségtől is. Ismeretes dolog, annak idején a hírlapok is megírták, hogy ugyanezen a bányatelepen, 1918 legelején egy sajnálatos körülmények között lefolyt tüntetés volt. Ezt a felvonulást, amint azóta minden apró részletében értesültem róla, asszonyok kezdték, és egyszerűen pacifista tüntetésnek indult éppen akkor, amikor mindannyiunk előtt érthetetlen okból húzták-halasztották politikusaink az oroszokkal folytatott breszflitovszki béketárgyalásokat. Dobjon követ ezekre az elkeseredett egyénekre az, akiben abban az időben már nem élt olthatatlanul a békevágy. Nem volt talán senki, aki ezeknek a szerencsétlen asszonyoknak nyomorúságát, kínszenvedését jobban ismerte volna, mint az én lányom. Hiszen a gyermekek nap mint nap hírt vittek e szegényes háztartások gondjairól, mondhatni, mindig tudta, mit tesznek tűzhelyükre, és belelátott ételes fazekaikba. Nos, nem lehet csodálkozni, ha elkeseredésüknek e spontán megnyilatkozásában részt vett. Különösen nem csodálkozhatik az, aki ismeri Viola lányom heves temperamentumát, s gyermekkorától benne élő hajlamát az igazság keresésére.Ez a tüntetés valamiféle végeláthatatlan sorban állásból indult el. Ha jól emlékszem, olajat árultak az egyik üzletben, s a lányom maga is ott állt egy kis kannácskával, mert ragaszkodott hozzá, hogy maga élelmezi magát, s a posta bizonytalansága miatt romlandó és törékeny Csomagot nem is mertünk küldeni neki. Ott volt, és a tömeghangulat magával ragadta. Az az ő temperamentumából természetesen következik, hogy az elsők között ment, és talán az is közrejátszott ebben, hogy az asszonyok az iránta érzett tiszteletből, nem kevésbé szeretetből is az élre engedték. De hogy ez bizonyos elhatározott tervből következett volna, vagy hogy ennek a spontán megmozdulásnak bárminemű köze lett volna előzetes kommunista konspirációhoz vagy egyéb megbélyegzett szocialista mozgalomhoz, azt határozottan tagadom. Az én lányomnak abban az időben ilyen dolgokról egyszerűen fogalma sem volt. Nem tehet ő róla, hogy a hazatérő bányászok csatlakoztak a tüntetéshez, hogy az félelmetes arányúvá duzzadt, megindulván a város felé, egyre nőtt, mint a lavina, s rövidesen a bolsevista Oroszország iránti szimpátia tüntetéssé változott, sőt a végén egyszerűen kommunista tüntetéssé. Mikor a csendőrség tüzelni kezdett, már az Internacionálét énekelték. Sajnos, idáig fajult a dolog, de ma is meggyőződésem, hogy nem volt ebben semmi tervszerűség, sem összeesküvők keze, hanem a dolgok természetes rendje szerint történt így. Hallgatni kellett volna, és szégyenkezni a megtörténtek felett, de az újságok világgá kürtölték, a hatóságok pedig bűnbakot kerestek a kiontott vér miatt. És meghurcolták az én szerencsétlen lányomat is. Ügyész úr némileg joggal gondolhatja most, hogy hisz én magam is ítéletet mondtam a lányom felett azzal, hogy attól a naptól fogra kitiltottam a házamból. Szomorú tény az, hogy így történt, de higgye meg, barátom, nem az iránta érzett harag vezetett, nem is az, hogy bűnösnek tartottam volna, de apai szívem végtelen fájdalmára meg kellett tennem a családom érdekében, hagyományaink becsüléséből éppúgy, mint többi gyermekem jövőjének szem előtt tartásából. De hogy milyen rettentő csapás volt számomra s mindannyiunk számára ez ártatlan gyermeket feláldozni a többiért, azt Ügyész úr, ki házunkban nemegyszer megfordult, bizonyára tudja. Átéltem Ábrahám minden kínját, ki áldozati oltárra tette magzatát. Ma már biztosan tudom, hogy ha nem kényszerülök erre a lépésre, leányom nem jutott volna ennyire ezen a kálvárián. Az már a periratokból is nyilván ismeretes Ön előtt, hogy ez eset után állásából elbocsátották, és később a kórháznál kapott valamilyen adminisztrációs munkakört. A kommunizmus alatt természetesen rehabilitálták, sőt azt hiszem, anélkül hogy ő erre törekedett volna, magasabb állást kapott. Az Ügyész úr a birtokában levő iratokból bizonyára pontosan tudja, mi volt a címe, én csak annyit tudok, hogy a megyénél az egészségi és népjóléti ügyeket intézte. Megvallom, csodálkozással tölt el, hogy ez a fiatal lány alkalmas volt ilyen munkakör betöltésére, s azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, kedves barátom, hogy mi túlságosan lekicsinyeljük lánygyermekeink képességeit, az ilyenféle tisztségeknek pedig nagy feneket kerítünk.

Ez a tüntetés valamiféle végeláthatatlan sorban állásból indult el. Ha jól emlékszem, olajat árultak az egyik üzletben, s a lányom maga is ott állt egy kis kannácskával, mert ragaszkodott hozzá, hogy maga élelmezi magát, s a posta bizonytalansága miatt romlandó és törékeny Csomagot nem is mertünk küldeni neki. Ott volt, és a tömeghangulat magával ragadta. Az az ő temperamentumából természetesen következik, hogy az elsők között ment, és talán az is közrejátszott ebben, hogy az asszonyok az iránta érzett tiszteletből, nem kevésbé szeretetből is az élre engedték. De hogy ez bizonyos elhatározott tervből következett volna, vagy hogy ennek a spontán megmozdulásnak bárminemű köze lett volna előzetes kommunista konspirációhoz vagy egyéb megbélyegzett szocialista mozgalomhoz, azt határozottan tagadom. Az én lányomnak abban az időben ilyen dolgokról egyszerűen fogalma sem volt. Nem tehet ő róla, hogy a hazatérő bányászok csatlakoztak a tüntetéshez, hogy az félelmetes arányúvá duzzadt, megindulván a város felé, egyre nőtt, mint a lavina, s rövidesen a bolsevista Oroszország iránti szimpátia tüntetéssé változott, sőt a végén egyszerűen kommunista tüntetéssé. Mikor a csendőrség tüzelni kezdett, már az Internacionálét énekelték. Sajnos, idáig fajult a dolog, de ma is meggyőződésem, hogy nem volt ebben semmi tervszerűség, sem összeesküvők keze, hanem a dolgok természetes rendje szerint történt így. Hallgatni kellett volna, és szégyenkezni a megtörténtek felett, de az újságok világgá kürtölték, a hatóságok pedig bűnbakot kerestek a kiontott vér miatt. És meghurcolták az én szerencsétlen lányomat is. Ügyész úr némileg joggal gondolhatja most, hogy hisz én magam is ítéletet mondtam a lányom felett azzal, hogy attól a naptól fogra kitiltottam a házamból. Szomorú tény az, hogy így történt, de higgye meg, barátom, nem az iránta érzett harag vezetett, nem is az, hogy bűnösnek tartottam volna, de apai szívem végtelen fájdalmára meg kellett tennem a családom érdekében, hagyományaink becsüléséből éppúgy, mint többi gyermekem jövőjének szem előtt tartásából. De hogy milyen rettentő csapás volt számomra s mindannyiunk számára ez ártatlan gyermeket feláldozni a többiért, azt Ügyész úr, ki házunkban nemegyszer megfordult, bizonyára tudja. Átéltem Ábrahám minden kínját, ki áldozati oltárra tette magzatát. Ma már biztosan tudom, hogy ha nem kényszerülök erre a lépésre, leányom nem jutott volna ennyire ezen a kálvárián. Az már a periratokból is nyilván ismeretes Ön előtt, hogy ez eset után állásából elbocsátották, és később a kórháznál kapott valamilyen adminisztrációs munkakört. A kommunizmus alatt természetesen rehabilitálták, sőt azt hiszem, anélkül hogy ő erre törekedett volna, magasabb állást kapott. Az Ügyész úr a birtokában levő iratokból bizonyára pontosan tudja, mi volt a címe, én csak annyit tudok, hogy a megyénél az egészségi és népjóléti ügyeket intézte. Megvallom, csodálkozással tölt el, hogy ez a fiatal lány alkalmas volt ilyen munkakör betöltésére, s azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, kedves barátom, hogy mi túlságosan lekicsinyeljük lánygyermekeink képességeit, az ilyenféle tisztségeknek pedig nagy feneket kerítünk.