A második leány

Fejezet 2

ELADÓ LÁNYOK

A kutya kétségbeesetten ugatta az új kaput. A gyalulatlanul, kócosan feketére mázolt deszkákról még mindig éktelen kátrányszag áradt. A kutya ettől is szűkölt, és a rázúduló szűnni nem akaró harangszótól is. Szeretett volna az udvaron a sűrű bokrok közé bújni, szerette volna fejét a korhadt kútágas borostyánlábai alá dugni, hogy ne érezze a tűrhetetlen szagot, és ne hallja a három harang zagyva kalapálását. Hiába, a néhány ölnyi fekete felület mozdulatlan, részvétlen állt előtte. Nem volt, aki kaput nyisson. Keserű ugatása lassankint egyhangú, fájdalmas vonítássá olvadt össze. Végül is hasa alá kapta a farkát, orrával elkezdte az utca porát túrni, amíg ismerős nyomra nem akadt, s akkor megnyúlt testtel loholt végig az Öreg utcán, arra, amerre az éneklő temetési menet az imént elhaladt. A kiskastély irányából még hallatszottak is a gyászos, elvékonyult hangok.

Mióta Viola az eszére emlékezett, a Simeon háznak nem volt kapuja. Két vaskos, faragott kőoszlop őrizte az egykori nehéz kapu emlékét erős vassarkokkal, fenn két emberfej nagyságú kőgolyóval. Őrt álltak mellettük a vén fenyők. Csak némely nyáron óvta a lányok virágait csellengő baromfiktól valami könnyű, rögtönzött, széthúzható kerítés.

Most, mikor kopottan leszállt a vonatról papirosba kötött könnyű csomagjával, örült a néptelen délutáni utcának. Alig várta, hogy beosonjon a sebhelyes oszlopok mellett. És hogy lehajtott fejét felemelte, szemközt találkozott a fekete kapuval, mely arcába verte az éktelen harangkongást. A kiskapu is zárva volt. A kiskapu az egyik oszlop mellett haszontalan állt akkor is, mikor e kátrányos deszkák helyén nem volt semmi. Az élősövény is hézagos volt akkor, most megsűrűsödtek a glediciabokrok, és három sor tüskésdrót vonult előttük. E tüskésdrótok láttán megborzongott. A bokrok hosszú tüskéi meg mint a szuronyok.

Sovány ujjával élesen kopogott a kiskapun is, az érdes fekete deszkán is, de hiába, kutya sem ugatott rá… Először jobbra indult, hogy a kocsmaudvaron át kerül be, de aztán meggondolta, megfordult, és besietett a másik oldalon levő parasztházba. Az a ház is csendes volt, csak egy vénasszony gubbasztott a folyosón. Ekkor szűnt meg a harangszó. Viola gyors és ütemes kopogást hallott. A vénasszony botja verte remegő keze alatt a folyosó kövezetét. Miként a botja, ugyanolyan sebesen járt fel-alá az álla. Mintha biztatott volna, mintha sürgetett volna valaki dolgozó cselédet, pedig mást nem, csak az idő múlását sürgethette.

– Jó napot, Örzse néni! – kiáltott rá Viola. A köszönése nagyon is kiáltásra sikerült, mert attól félt, elszorult torkán nem tud hangot kierőszakolni.

– Nem vagyok siket, lelkem, csak vak vagyok, majdnem vak… Hallom a hangjáról, hogy valamelyik kisasszony, csak nem látom, melyikük. No, jöjjön közelebb hát.

A szeme nem látszott vaksinak, inkább szúrós volt a tekintete, mint a tőr. Viola az ügyész számon kérő tekintetére emlékezett, aki tegnap a bűneit ráolvasta.

– Csak nem a Viola, szent egek, hát megkerült?… Na, lássa! Kellett magának a börtön?

– Nem börtön, Örzse néni, internáló tábor.

– Mindegy, annak is rácsa van…

– Főképp tüskésdrót – mondta szórakozottan és gyorsan, hogy mielőbb kérdezhessen. – De hát, Örzse néni, minek az a fekete kapu a házunkon?

– Az öreg méltósága akarta, Isten nyugosztolja. Azt mondta, hogy a csőcselék…

– Hát meghalt?

– Most temetik.

Violának csúnya lett az arca a hasztalan erőlködéstől, hogy könnye ne hulljon. Míg a sírás, mint áldott kéz el nem simította homlokát.

– Azért nincs hát senki a házban.

– Nincsen senki. Meg itt is csak magam vagyok. Annyi idős volt, mint én. Egy napon születtünk. Réges-régen feküdt bénán, de erősebb volt nálam. Azt hittem, túlél, de nem csoda, ennyi minden után. Az ősszel Amál nagysága halála, aztán meg az a gyalázat, ami magával történt. A télen már egyre hallgatagabb lett. Mondtam is neki, hogy nem éri meg a tavaszt. Megharagudott rám, és lám, igazam lett. Az a kapu az utolsó parancsa volt. A kommunizmus óta mindig emlegette a kaput meg a drótkerítést. A böjt elején azt mondta, ha húsvétra nem lesz kapu, nincs Isten az égben, és nincs gyermeki tisztelet az elaggott szülő iránt. Ezt mondta az áldott jó fiának. Hát itt van, a kapu meglett húsvétra, de ő már nincs. Nem is láthatta, csak a kalapácsok ütését hallotta. Jobb is talán, mert biztosan nem ilyen kátrányos fekete kaput gondolt. Parasztház elé való ez, nem ilyen helyre. De ennek is a maga édesapja jó szíve az oka. Előre odaadta a pénzt a patonai ácsnak, s itt hagyta a félig kész munkát. Még le kellett volna neki gyalulni, és befesteni. Kiölte ez a háború a tisztességet az emberekből, kisasszony, becstelenek lettek, a szavukat nem tartják. A kuka András kente be kátránnyal a gyalulatlan deszkát. Még most is érzem a szagát. A kerítésből is csak tüskésdrót lett. Mert elterjedt ez a tüskésdrót is a háború óta. Él, mint az irigység és a gyűlölet, mint a bojtorján a gazdátlan földben.

– No, csak menjen – mondta, s a föld újra kopogni kezdett a botja alatt. – Menjen, talán még föld felett találja a koporsót. – És mikor Viola el akart indulni, még utána szólt.

– Azt beszélik, maga férfiruhában járt a kommunizmus alatt. Igaz-e?

Viola megindult, nem az utca felé, hanem le a hosszú, keskeny udvaron. Tudta, hogy ha máshol nem, gyerekkori búvóhelyén, a patak medrében átszökhet a hátsó udvarba. Tavasz volt, és tavasszal a patak szélesen folydogált. Szélesen és simán, mert a szomszéd, aki megtért a fogságból, kiárkolta a medret, egyetlen kavics sem csobogtatta tiszta vizét. A meggyfák virágai fehérlettek tükrén, és kéklett az ég. Megszabadulván az öregasszony szúrós tekintetétől, Violának itt megnyugodott a szíve. A léckerítés szélső lábai benn álltak a vízben. Száraz lábbal nem lehetett átjutni, hacsaknem a kerítés tetején.

Leült arra a lapos kőre, melyre a mosott kendert szokta kirakni a szomszédasszony.

Mit visz

a sebes víz?

Lepke szárnyát,

szúnyog lábát,

egy leány kendőjét,

árva keszkenőjét…

Mit visz

a sebes víz?

Lepke szárnyát,

szúnyog lábát,

egy leány kendőjét,

árva keszkenőjét…

Régi tavaszokon erre a dalra taposták összefogózva a patak vizét. Különösen futó eső után, ha meggyorsult a folyása, és játékosan dobálózni kezdett a gyökereken. Amire akkor soha nem gondolt, most végtelen mélabút talált a dallamban is, a szövegben is. Míg levetette a cipőjét, nem tudott szabadulni ettől a daltól. Mert egy percig sem gondolkodott azon, hogy megpróbáljon köveket dobálni a vízbe, és azokon átgázolni, hanem megfeledkezve börtönről-temetőről, míg gombolgatta a cipőjét, egy cseppet még dúdolta is ezt a nótát. Ilyen volt Viola.