Kenyér és virág

Fejezet 3

A fiatalember csomagjaiért egy libériás kocsis jelent meg a fülkében. Katalin maga vitte ki könnyű táskáját. Kipirulva és a kelleténél kicsit jobban sietve szállt le a vonatról. Szinte szaladt Schoberék kocsijához, mely ott várakozott az állomás mellett. A kocsis csodálkozva nézett a világoszöld ruhájára.

– Hát nem tudja még a kisasszony? – szólt, amint elvette tőle a bőröndöt.

– Mit?…

– A méltóságos úr az éjjel meghalt… Megnézem nem érkezett-e még másvalaki is – mondta aztán –, reggel feladtuk a táviratokat.

Nem jött senki, Katalin egyedül ült a hintóban. A kocsis sebesen hajtott, mert a pesti vonatra vissza akart érkezni. A fiatalember fogata csak akkor érte utol őket, amikor közvetlen Schoberék háza előtt lelassítottak. Elhúzott mellettük a bárói címerrel ékesített hintó, és valamivel odább behajtott egy széles kapun, mely mögött az út porától megőszült bokrok és fák elrejtették a kastélyt. Schoberék házának kilenc ablaka viszont közvetlen az utcára nyílt, melyek közül kettőn Katalin már a kocsiról meglátta a fekete leplet.

Az egykori alispánt a dolgozószobájában ravatalozták fel. Még nem érkezett meg a vármegye két hajdúja, hogy díszőrséget álljon a koporsónál. A szobában Vilmán kívül két öregasszony tartózkodott. Az egyik az elhunyt édesanyja, aki nem messze járt a századik esztendőjétől. Otthonosan tett-vett a szoba félhomályában, a virágok és leplek között. A másik Zsófi, egy elszegényedett rokon, akinek az agg nő a háza minden dolgát-gondját átengedte régen, de most elemében volt, mint minden haláleset alkalmával. Zsófi viszont szüntelen zokogott a fegyvertábla alatt.

Mikor Katalin, vállán a nyári verőfénnyel, belépett az ajtón, mindhárman feléje mentek, valóban a fény felé… Lágy és hideg ajkakkal végigcsókolták, aztán sietve betették mögötte az ajtót.

– Látod – mondta az új özvegy –, a Szilvia meg nincs itthon. Még az a jó, hogy anyáék ilyen közel laknak, és mégsem vagyok egyedül. Az Isten küldött téged is, aranyos Katinka, gyere.

Odavezette a halott lábához, ott megállította, aztán újra a csend. Hosszú, nehéz csend. Mozdulni is csak a legöregebb asszony mozdult néha. Az ablakon megigazította a leplet, mert amint fordult a nap, beszökött egy szalmaszálnyi résen a napsugár, a gyertyákról koppantotta le a hamvat egy régi ezüst szerszámmal, majd ismét a virágokkal bajlódott és a kereszttel, mely a fia mellén feküdt.

Az idő itt a megboldogult lábánál irtózatos lassan telt, és senki nem nyitotta ki az ajtót. Legjobban az özvegyen maradt Vilma némasága döbbentette meg Katalint, és az otthonossága a halott körül. Arra gondolt, hogyha őneki férje lenne, mondjuk az a fiatalember, akivel a vonatban utazott, vagy valaki más, és az egyszer meghalna, ő képtelen lenne minden érdemes cselekedetre, csak zokogna, zokogna, míg a sírba nem teszik, és azután is isten tudja meddig… A bőröndjét a kocsis letette a hallban. Jöhet valami kéregető cigány és elemelheti. De itt nem mozdul senki, mintha az idő megállt volna. Katalin maga is kezdte elveszíteni az időérzékét, és már fogalma sem volt róla meddig állt itt, mikor egyszerre csak újra hallatszott az udvarra berobogó kocsi zöreje. Valamivel később pedig hangos léptek. Kicsapódott az ajtó, és belépett Szilvia néni. Az ajtót nyitva hagyta maga után, és a sötétséghez szokott szemeknek úgy tűnt fel, vakító fény támadt.

Szilviának fehér volt a haja, mint a hó, az arcszíne sötétbarna, az orra, az álla is erőteljes. Inkább hasonlított egy rizsporos parókával ékesített régi öregúrhoz, mint asszonyhoz.

– Na, itt vagyok! – mondta.

A szavai is katonásan pattogtak. Kelletlenül odatartotta arcát az asszonyoknak, és most sem átallotta megjegyezni, hogy milyen ostoba dolog ez a csókolózás. Különösen fogatlan vénasszonyok között. Aztán nem hogy csak tárva hagyta maga mögött az ajtót, hanem a fekete leplet is félrebillentette az ablak sarkáról.

– No de Szilvia! – rebegte kétségbeesetten Vilma.

– Hát meghalt – mondta az újonnan érkezett, akinek a verőfényben elvakult szeme előtt csak most bontakoztak ki valójában a ravatal körvonalai. – Gondoltam, hogy erre érkezem haza, de azért nem kell az egész házból kriptát csinálni.

Zsófi a fegyvertábla felé fordult, a gyászoló anya pedig elhúzódott a ravataltól.

– No de Szilvia! – szólt újra sértődötten Vilma, de azért megnyugodva is, hogy van, aki levegye gyenge válláról a nehéz nap terhét.

– És te? – fordult ekkor Katalinhoz Szilvia néni –, te hogy kerülsz ide ebben a kanáriszínű ruhában?

Katalin pirulva nézett végig magán, és indult, hogy átöltözzék.

– No azért ne siess! Melyik is vagy te? A Katalin, a szőke, mi? Igaza volt ennek a szegény megboldogultnak, hogy szép vagy. De még milyen szép. Csakhogy az nem számít semmit. Ahhoz ész is kell. Én is voltam ilyen szép, ha jól emlékszem, mégis vénlány maradtam. Ha végigkocsiztam Bécsújhely utcáin, csak úgy forogtak utánam a kadétok. Még ez a Horthy is, majd a szeme ugrott ki, pedig vagy tíz évvel öregebb voltam nála… Most meg alig tudtam bejutni hozzá. Könnyebb volt annak idején a császárhoz, az einmal zicher.

– Mégis oda mentél? – Vilma egy pillanatra megfeledkezve a nap ünnepélyességéről, belekeveredett ebbe a profán társalgásba.

– Hogy oda mentem-e? Jól tudod, hogy előttem nincsenek zárt kapuk. Mikor megkérdezték, mit akarok a főméltóságú urukkal, csak azt mondtam: Marthonyi Szilvia vagyok. Aztán már kérdezhettek tőlem akármit, a második irodában is meg a harmadikban is csak ennyit mondtam. Mert csak tudni kell az embernek kimondani a nevét, ennyi az egész. De hát ehhez kevés ember ért. Ezt nem lehet tanulni. Erre születni kell!…

Katalin ezalatt tétován állt az ajtó és a ravatal között. Szilvia néni most odalépett hozzá.

– Na, gyere – mondta –, fölösleges neked itt remegned.

Kivezette Katalint, és ezúttal betette maga mögött az ajtót.

Majd egy cseppet újra megnyitotta és visszakiáltott.

– Elmegyek a paphoz, megbeszélem a tennivalókat. Meg a partecédulák is… – mondta aztán magában. – Ajjaj!

– Legelőször persze kényelembe helyezem magamat. Egy kis tus meg egy kis napozás. Ezt nem lehet halasztani. Négy nap Pesten, pfuj! Érzem, hogy összegyűltek a bőröm alatt a mérgek. No, ne állj itt, mint egy sóbálvány, te szőke tünemény!… Gyere, megmutatom a szobádat. Azaz, várj csak, megnézzük elébb, mit csinál az a trotli a konyhán.

A konyhában Katalin egy nálánál fiatalabb lányt talált, alaposan megrakott tűzhely mellett, mint ahol valami ünnepi lakomára készülnek. A lányon láthatóan nem rászabott fekete muszlin ruha volt, melyen áttetszett az egyszerű tarka alsónemű, a fején fehér kendő, előtte fehér kötény.