Kenyér és virág

Fejezet 2

KATALIN TÜNDÖKLÉSE

A tél nem volt túlságosan zord. Csak a legvégén csattogott át egy kemény fagyhullám azon a hajlaton, amelyben a vasútvonal futott. De erre aztán sokáig emlékeztek az emberek. 1923 tavaszán a diófák nem rügyeztek ki az állomás körül. Pedig nyári napsütésben ezek a fák szoktak enyhet nyújtani a vonatra várakozóknak.

Katalint Benedek bácsi hozta ki a csézán, de hátul, a pokróccal leterített kocsiülésen ott szorongott az apa és az anya is. Megszokásból valamennyien az egyik diófa alá álltak, pedig annak csak ritkás kopasz ágai vetettek arcukra éles árnyékokat.

Az anya is, az apa is úgy érezték, hogy néhány útravaló tanácsot kell adni a lányuknak, vagy éppen intést a jóra, ami Katalin esetében igenis szükségesnek mutatkozott. Mégis úgy történt, hogy egészen közömbös dolgokról beszélgettek, mintha idegenek véletlen találkoztak volna, s az időt kénytelen-kelletlen el kellene ütni a vonat indulásáig. Még Benedek úr is, mikor Katalin jegyével visszatért a pénztártól, a rendkívüli forróságról beszélt, mely túlságosan hirtelen érleli meg a gabonát. Aztán mikorra Irénnek, az anyának az ajkára jöttek volna a régóta melengetett szavak, az állomás kavicsa megcsikordult Anna lovának patái alatt.

Anna leszállt a lováról, hogy búcsúzóul megcsókolja a nővérét. És míg ez az ünnepélyes perc tartott, a szülők visszahúzódtak. A vicinális vonat pedig ugyanebben a percben nagy kurjantással megjelent a dombon, kiszállva a maga támasztotta fehér felhőből.

Történetesen ezzel a vonattal érkezett haza nyári vakációjára Tamás. Elsőnek ugrott le a lépcsőről és volt ideje megölelni a búcsúzó nénjét. De mire a vonat eltűnt a nyírfásban, abban a ritkás erdőcskében, mely Irén távozó gyermekei után, mint könnyei fátyla, össze szokott borulni, és Katalin kísérői leeresztvén integető kezüket az érkező gyermek felé fordultak; az árván és könnyezve állt két súlyos csomagja között. Mikor megkérdezték mért sír, azt felelte, Katalin teljesen idegen volt. A tekintete, a hajviselete, a ruhája, még a napernyője is egészen ismeretlen.

Katalin kint maradt a kocsi folyosóján, és az ablakon kihajolva integetett mindaddig, míg a körbe forgó nyírfák táncra nem perdítették az otthagyott családot. Akkor felemelte új divatú vászonnal bevont bőröndjét, melyre saját kezével hímezte rá nevének kezdőbetűit, és a monogram fölé ötágú koronát is. Benyitott az egyik piros párnás fülkébe. A Simeon-család tagjai ebben az időben már rendszerint másodosztályon utaztak, de Katalin nem érkezhetett második osztályon arra az állomásra, melyen Schoberék fogata várta.

A szakaszban egyetlen ember ült, egy igen öreg, kiérdemesült tábornok, aki nyilván már a világháborút is csak játékzászlócskákkal küzdötte végig az asztalára kiterített mappán. Még a közös hadsereg régi egyenruháját viselte, melynek a színei valósággal harsogtak az élénkpiros díványon. Ha hozzávesszük ehhez Katalin halványzöld ruháját és szőkeségét, elképzelhetjük, hogy tobzódtak a színek ebben a napfényes fülkében. Az ősz tábornok fiatalosan ugrott fel, hogy Katalin csomagját segítse felemelni a hálóba. De Katalin fürge mozdulatát nem érte utol, csak követte remegő kezével.

Katalin mosolyogva megköszönte a segítséget, aztán leült a tábornokkal szembe. Feje fölött az új bőrönd, melyben a könnyű, tarka nyári holmik alatt egy fekete selyemruha is pihent régi nehéz anyagból varrva: arra az alkalomra, ha Schober meg találna halni.

Ezt a ruhát az utolsó héten rögtönözték a nagyanya maradékaiból. Mert hisz Katalin Schoberék badacsonyi nyaralójába kapott meghívást és a fonyódi Anna-bálra. De másképp rendeltetett. A nyugalmazott alispán huszonegyedik és utolsó násznagysága alkalmával a celldömölki templomban rosszul lett. Felesége, a lágyszívű Vilma azt írta Simeonoknak, hogy azóta mozdulatlan fekszik hálószobájában, a fejét is csak néha mozgatja jobbra-balra. Szelíd a tekintete és béketűrő, mint a szenvedő Krisztusé. De körülötte mind csak öregasszonyok sürgölődnek: Katalin azért kell, hogy napsugarat vigyen a házba. „Maga mondta, szegény betegem, még mikor Anna esküvőjéről hazatértünk, hogy olyan ez a lány, mintha télen is nyári napsugarakat hordana a hajában.”

Azt is írta ebben a levélben Schoberné, hogy tudja milyen áldozatot jelent egy fiatal lánynak ilyen házban tölteni a szép nyarat. De nem lesz hálátlan ezért az áldozatért sem ő maga, sem a szegény beteg, akinek – ki tudja – nincsenek-e a napjai is megszámlálva?

A levélnek ezen a részén a Simeon-házban valamennyien elgondolkoztak, de megjegyzést nem fűzött hozzá senki. Ha csak nem számítjuk ide Anna szavait, hogy „légy észnél végre, hagyj fel a könnyelműségeddel és álmatagságoddal, a boldogságodról van szó”!

Annyi bizonyos, hogy a levél megérkezése óta az egész család lázasan készült Katalin utazására. Az elutazás napjának különös jelentőséget tulajdonított mindenki a család életében. Legkevésbé maga Katalin.

A piros bársony fülke és egyetlen útitársa az öreg tábornok előkelő légkört teremtett körülötte, és ő elbűvölten élvezte az utazást a megszokott vonalon, hol minden dombot, fát, házat ismert. Meglehetősen telt keble királynői tartást kényszerített rá. De világoskék szemében a szépségnek semmi gőgje, csak gondtalanság, nyugalom, az ajkán engedékeny mosoly.

A tábornok lába mellől felkelt egy ökölnyi kis fehér kutya, nyújtózott, ásított, aztán álmos szeme egyszerre megélénkült. Hirtelen felugrott Katalin mellé a pamlagra, majd óvatosan az ölébe mászott, s állát a lány kezére támasztva folytatta álmát.

– Ó, bocsánat! – szólt a tábornok, és a kutya után nyúlt, de Katalin ujjait érte, aki váratlan természetességgel megfogta a kezét, és szelíden visszatolta.

– Hagyja csak, kérem, hiszen olyan jól érzi itt magát.

Az öreg katonának az angyalok adták kései ajándékul ezt a kurta órácskát, mely a vicinális vonal végállomásáig tartott.

Az út második szakaszán egy magas rangú vasúti tiszt volt Katalin útitársa, a harmadikon egy sápadt, rozsdás hajú fiatalember. Mert a néhány órás úton kétszer kellett átszállnia. Ez a fiatalember hegedűtokkal szállt fel, és egy hordár két jókora bőröndöt cipelt utána. Fel is rakta a csomagtartóra. El sem lehetett képzelni, hogy a törékeny fiatalember maga emelje fel a nehéz bőröndöket. Annyira vékony volt, annyira halovány, hogy az orra, a füle egészen átlátszónak tűnt fel. Különösen amint a napfénybe állt, és hajának vörösbe, vagy inkább narancssárgába hajló színe fellobbant. Enyhén hullámos volt haja és lányosan puha. De e pasztell színekkel ellentétben mélyen ülő, sötét szeme volt és hosszú fekete szempillái.

Közel másfél órát ült szembe Katalin ezzel a fiatalemberrel, anélkül hogy egy árva szót szóltak volna egymáshoz. Néha percekig néztek egymás szemébe, Katalin tekintete csupa biztatás volt, és a fiatalember már-már mozdította az ajkát, de végül is újra meg újra kivonta tekintetét az idegen lány bűvköréből. Az utolsó percben segítségükre sietett egy káposztalepke, amely betévedt a vonatablakon, de ez már későn volt. Mert a vonat ugyanabban a percben megállt Barnátszeg állomáson, és mindkettőjüknek itt kellett kiszállni.