A Bátrak Lázadása (Királyok És Varázslók - Második Könyv)

NEGYEDIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

Merk az erdőben szaladt, meg-megcsúszva a sáros lejtőn, fától fáig futva, miközben Fehérerdő levelei ropogtak léptei alatt. Előrefelé nézett végig a látómezejében tartva a távoli füstoszlopot, amely megtöltötte a horizontot, elzárva az utat a vérvörös napnyugtától, és egyre inkább sürgetve őt a haladásban. Tudta, hogy a lánynak valahol ott kell lennie, lehet, hogy meggyilkolták már, de nem tudta a lábait gyorsabb futásra ösztökélni.

A gyilkolás úgy látszik, mindig megtalálja, mindig számításba veszi, még más embereket vacsorázni hívnak. Találkája volt a halállal, mondta mindig az anyja. Ezek a szavak a fülében csengtek egész életében. Önbeteljesítőek lettek volna anyja szavai? Vagy egy fekete csillaggal a feje felett született?

A gyilkolás Merk számára az élet egy természetes dolga volt, mint a lélegzés, vagy az ebédelés, nem számított kinek csinálta és hogyan. Minél többet töprengett rajta, annál inkább undorodott tőle, mintha az egész életét ki akarta volna hányni. Miközben egész belső lénye arra ösztökélte, hogy új életet kezdjen, és folytassa útját Ur tornya felé, egyre inkább ragaszkodott a régi énjéhez. Az erőszak újból hatalmába kerítette és nem most akarta ezt figyelmen kívül hagyni.

Ahogy futott a gomolygó füst egyre közelebbről látszott, egyre fullasztóbbá téve a levegővételt, a szagok egyre inkább csavarták az orrát és egy ismerős érzés kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajta. Nem félelem volt, de nem is izgatottság. Az ismeretség érzése volt. A gyilkoló gépé, amivé Merk vált. Ez történt mindig, amikor harcba indult, a saját harcát megvívni. A harc eme formájában szemtől szemben ölte meg ellenfelét, nem rejtőzve el semmilyen sisakrostély, páncél vagy a nézők üdvrivalgása mögé, mint a divatos lovagok. Meglátása szerint ez volt a legbátrabb harc mindközül, amelyet csak az olyan igaz harcosok, mint ő érdemeltek ki.

De most valami mást is érzett. Általában nem törődött azzal, hogy ki hal meg, vagy marad életben, csak tette a dolgát. ezért tudott mindig is a célra fókuszálni, mindenféle érzelemtől mentesen. De most valami más volt. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, most volt először, hogy senki sem fizetett neki, hogy ezt csinálja. Saját akarata hajtotta, egyszerűen megsajnálta a lányt és helyre akarta tenni a rossz dolgokat. Érzelmi függőségbe került, és ezt nem szerette. Már megbánta, hogy nem cselekedett korábban és hagyta ott a lányt.

Merk fegyvertelenül szaladt előre, nem volt szüksége semmi ilyenre. Csak a tőre volt nála az övébe tűzve és ez bőven elégnek tűnt számára. Még akkor is, hogy valószínűtlen, hogy használja majd. Szeretet fegyvertelenül harcba bocsátkozni, ezzel lepve meg ellenfelét. És ezt kihasználva szinte mindig elvette a másik fegyverét és fordította régi gazdája ellen. így mindig volt fegyvere, bárhová is sodorta az élet.

Merk kiért Fehérerdőből, a fák tágas síkságban és dombokban folytatódtak, amelyet beborított a horizonton vöröslő nap fénye. A völgy szélesen terült el előtte, fölötte az ég fekete volt a füsttől, mintha mérges lenne, még a távolban megpillantotta a lángokat, ahogy a lány farmjának romjai égtek. A férfi még innen is halotta a férfiak diadalittas üvöltözését, a bűnözők vérgőzös hangját. Gyakorlott szeme hamar felmérte a területet, nagyjából egy tucatnyi embert látott, fáklyákat tartva és felgyújtva mindent, amit az útjukba került. Egyesek épp az istállótól a házhoz futottak, felgyújtva annak szalmatetejét, még mások az ártatlan ökröket mészárolták a fejszéjükkel. egyikük pedig egy emberi testet vonszolt maga utána sárban, a hajánál fogva.

Egy nőt.

Merk szíve izgatottan vert, miközben próbálta megállapítani, hogy a nő él-e még. A férfi a családjához vonszolta a lányt, akik már ki voltak kötve a csűrhöz egy-egy kötéllel. Ott volt már az anyja és az apja, valamint a két húga. Ahogy egy fuvallat arrébb vitte a fekete füstöt Merk észrevette a hosszú szőke hajat, amelyet sár borított, és most már biztos volt benne, hogy a lányt látja.

Merk testét átjárta az adrenalin, ahogy lefelé szaladt a lejtőn. Egyenesen lángok felé tartott a sáros terepen, miközben felmérte, hogy mi is történt: a lány családja a falnál, mindannyian holtan már, elvágott torokkal, testük ernyedten a falnak döntve. Megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy a lány még él és próbál ellenállni, ahogy vonszolták. Megpillantott egy embert, aki tőrrel a kezében már várta a lányt, tudta, hogy ő lesz a következő áldozat. Merk későn érkezett ahhoz, hogy a családját megmentse, de a lányt még meg tudja.

A férfi tudta, hogy meg kell lepnie ezeket a martalócokat. Lelassította lépteit, mintha övé lenne a világ összes ideje, hogy észrevegyék őt, amint közéjük sétál, elbizonytalanítva őket ezzel.

Egyikük már észre is vette, talán egy kicsit korábban, mint kellett volna. Az egyik bandita feléje fordult, és a meglepetéstől, hogy valaki nyugodtan a vérontás helyszínén sétál, elkezdett a társainak kiabálni.

Merk magán érezte a döbbent tekinteteket, ahogy nyugodtan a lány felé sétált. Az ember, aki a lányt vonszolta megállt meg állt a látványtól és elengedve a haját, amaz a sárba zuhant. Mindannyian Merk felé közeledtek, hogy megharcoljanak vele.

- Mi van nekünk itt? - kiáltotta egyikük, talán a vezérük lehetett. Ő volt az, aki eldobta a lányt és Merk felé tartva kivonta a kardját, miközben a többiek is körbevették.

Merk csak a lányt nézte, hogy életben van-e még és nem sérült-e meg. Látta, hogy mozog a sárban, lassan próbálva felállni és amint felemelte a fejét látta a döbbenetet az arcában, mikor észrevette. Merk megkönnyebbült, hogy legalább ahhoz nem érkezett későn, hogy a lányt megmentse. Talán ez volt az első lépés azon a hosszú úton, amely a megváltáshoz vezet. Valószínűleg nem a toronynál kezdődött, hanem itt és most.

Ahogy a lány feltámaszkodott a könyökére a sárban, a tekintetük találkozott, és megtelt reménnyel.

- Öld meg őket - kiáltotta a lány.

Merk továbbra is nyugodtan sétált a lány felé, ügyet sem vetve a körülötte álló emberekre.

- Szóval ismered a lányt - mondta a vezérük.

- Talán a nagybátya? - kérdezte egy másik gúnyosan.

- A rég elfeledett báty? - nevetett fel egy másik.

- Eljöttél megmenteni őt, öreg? - folytatta egy másik a gúnyolódást.

A többiek nevetésben törtek ki, miközben közeledtek felé.

Ezalatt nem látszott Merken, de sorra vette a szeme sarkából az ellenfeleit: hányan vannak, milyen gyorsan mozognak, milyen fegyvereket viselnek. Megnézte mennyire izmosak, vagy inkább hájasak, mit viselnek, mennyire mozognak könnyen a ruhájukban, milyen gyorsan tudnak mozogni a csizmájukban. Észrevette, hogy késeik és tőreik tompák, kardjuk élezetlen. Megfigyelte, hogy maguk előtt vagy mellett tartják-e fegyvereiket és melyik kezükben.

Többségük amatőr volt és egyikük sem vehette fel vele a versenyt. Egyet kivéve. Azt, amelyiknél a számszeríj volt. Merk gondolatban megjegyezte, hogy őt kell először megölnie.

Merk egy másik tudatállapotba került, amikor másként gondolkodott, amely mindig magába szippantotta, amikor konfrontációra került a sor. Egy olyan világba, amelyet nem tudott irányítani, amikor csak egy gondolat járta át a testét. Ezt mondta meg neki, hány embert tud megölni és hogyan, milyen hatékonyan. Hogyan érje le a legnagyobb sérülést a legkevesebb erőfeszítéssel.

Sajnálta ezeket az embereket, mivel nem tudták, hogy mibe is keveredtek bele.

- Hé, hozzád beszélek! - kiáltott rá újból a vezér, alig tíz lépésnyire tőle, gúnyosan tartva a kardját, felé közeledve.

Merk folytatta útját, nyugodtan és érzelem mentesen. Továbbra is a feladatra koncentrált, alig hallotta a vezér szavait, teljesen lehalkította az elméjét. Nem futott, vagy mutatott agresszivitást feléjük, megnyugtatta az érzés, hogy hamarosan darabokra hullnak ezek az emberek az ő cselekvésének hiányától.

- Tudod, hogy hamarosan meg fogsz halni? - folytatta a vezér. - Hallasz egyáltalán engem?

Merk csak sétált nyugodtan tovább, még a vezér elveszítve türelmét, nem várt tovább. Üvöltve emelte fel a kardját és sújtott le a férfi válla felé.

Merk kivárta a megfelelő pillanatot, nem reagált. Továbbra is nyugodtan lépdelt a támadója felé, várva a legutolsó pillanatig, figyelve arra, hogy ne mutassa az ellenállás jelét az utolsó percig.

Megvárta még ellenfele kardja eléri a legmagasabb pontot, magasan a feje felett, amikor a legsebezhetőbb bárki, mint ahogy azt hosszú idő alatt megtanulta. Majd olyan gyorsan, hogy azt mások elképzelni sem tudták, előrelendült mint egy kígyó és két ujjával egy bizonyos ponton a hónalj alatt lecsapott.

Támadója szeme a fájdalomtól és meglepettségtől teljesen kidülledt és azon nyomban elejtette a kardot.

Merk közelebb lépett és megragadta a férfi karját és a háta mögé csavarta. Majd megragadta a férfi fejét hátul és megperdítette a tengelye körül, egyfajta pajzsként használva őt. Merk nem aggódott most már miatta, sokkal inkább a mögötte lévő ember zavarta, az amelyiknek a számszeríja volt. Azért támadta meg ezt a mamlaszt, hogy pajzsként tudja őt használni később.

Megfordult az íjász férfi felé, aki már célba vette őt. A következő pillanatban Merk már halotta a nyíl suhanását és látta is maga felé közeledni a nyílvesszőt, így szorosan tartotta maga előtt az emberi pajzsot.

A férfi érezte, hogy a kezében lévő fickó megpróbál hátrálni. A vezér felüvöltött fájdalmában, majd Merk is fájdalmat érzett, mintha egy kést döftek volna a hasába. Először értetlenül állt, de aztán lenézve látta, hogy pajzsa hasát átfúrta a nyíl és annak feje az ő hasát is megsebezte pár centi mélyen. Nem volt komoly a seb, de ahhoz elég mély volt, hogy pokoli fájdalmat okozzon.

Gyorsan felmérte, mennyi ideig tart újratölteni a számszeríjat, majd eldobta az élettelen testet, kiragadta a kardot a kezéből és eldobta az íjász felé. A kard pörögve repült a sokkolt tágra nyílt szemű ember irányába és csapódott annak mellkasába. Íját elejtve, holtan terült el a földön a következő pillanatban.

A férfi körbenézett a többi martalócon, akik döbbenten álltak, miután a két legjobb emberük holtan terült el. Kínos csendben néztek farkasszemet.

- Ki vagy te? - kérdezte egyikük idegesen.

Merk széles mosollyal, újait ropogtatva készült a harcra.

- Én vagyok – kezdte -, az, aki miatt nem tudtok éjjel aludni.