Árpád fiai

Chapter 5-2

– Megyer lövőit is? – emelte fel a fejét Szabolcs.

– Megyer lövőit is – mondta Árpád.

A tűz lángjai vörös, a füstlukon bekandikáló Nap atya fénye fehér fénnyel világította meg az öreg megyer nagyfő arcát. Évektől és hadak útjától cserzett bőrén sötét árnyékokat vetett a két színnel egymásba fonódó fény. Pár éve igen nagy diadallal tért haza a taljánoktól, béradóra kényszerítve a gazdag Berengár királyt. Azt mondják, egyszer sem emelte ütésre fegyverét a taljánok földjén, íjat sem feszített rájuk: nem is ez egy vénülő vezér dolga. Mégis beszélték a dolgot. Hazatérve megült a régi megyer szállásokon napkeleten, a nagy hegyek innenső lábainál, a Tisza folyó ágas-bogas vidékén, saját nevéről nevezett erősségében.

Fiatal lövőként Levedi szent vezért kísérte el a kazár kagánok kőből rakott nagy városába. Most, vénségére, Levedi fiának halálát kellett hallania és ezzel a teherrel útra kelnie újra.

Utoljára, Szabolcs nagyfő, gondolta Árpád.

Utoljára, Szabolcs nagyfő,Utoljára.

Utoljára– Megyer vére vagyok én is – mondta még Árpád. Szabolcs komor hallgatásba takarta magát. – Vér szava az, amivel szólhatok megyer nemzetségeihez. A nyémecek álnoksága pedig a hétmagyarokat sértette meg és keltett bennünk vérharagot. A vér szerződése szerint pedig a hétmagyarok nagyura áll a törzsek hadainak élére, mikor ellenség támad ránk. Hát vér szava és nagyúr szava, amivel tarján százfőit rendeltem megyer fölé.

Szabolcs hosszas hallgatás után bólintott. Mintha roppant volna valami a nyakában a mozdulatra.

– És a szer? – kérdezte még.

– Milyen szer? – kérdezte Árpád.

– Amit a fehér vár melletti hátra hívtatok össze – mondta Szabolcs. Hangja messziről érkezett, arcára csak a tűz lángja festett kevés pírt, egy kis életet. – Amire útra keltem azzal a kis haddal, amit csonkának neveztél. Szerre indultam, nem vérharagot betölteni. Ahogy szerre indult Harka vezér is és a többiek mind.

– Kurszán hívta össze a szert – felelte rá Árpád. – Ő tudta csak, miért. Nincs immár Kurszán, nem lesz immár szer sem. Veszedelem van és vérharag, amivel nyugtot kell szereznünk Kurszán kószáló lelkének és levenni a gyalázatot a nevéről. Csőszöket küldök a többi vezér elé és velük véres nyilat, véres kardot, ha kell.

– Én is elküldöm a csőszeimet megyer keleti szállásaira, hegyeken innen és hegyeken túl – emelte magasabbra a tekintetét Szabolcs.

– Az ő lövőiknek a keleti és éjszaki gyepűt kell most vigyázniuk – emlékeztette Árpád. – Nem hívom őket a nagyúri hadba. Ha híre megy annak a nagy pusztákon, hogy Kurszán nincs többé és a nyémecekre új hadat viszünk, a besenyők tán azt gondolják, belénk marhatnak újból.

– Nem hadat hívok a csőszökkel – felelte Szabolcs. – A nemzetségek főit és azokat, akik a fők szavait hozzák. Megyer vezérét vesztette és veszedelem kerüli a szállásainkat. Nem lehetünk sokáig más vezér szava alatt. Megyer élére megyer vezér kell.

Ahogy a nemezházban ülők tekintete egyre erősebben szorult rá, Szabolcs végül megrázta magát és tekintetét Árpádéba fúrta.

Pont így feszültek egymásnak annak idején a Fehér Bog mellett, mikor a tapasztalt hadfő Szabolcs kihúzta a századok vezetését a fiatal, hadat alig látott Árpád kezéből. Régi dolog volt ez köztük, de erős dolog, sötét dolog. Nem tette világosabbá az sem, hogy Szabolcs azóta a taljánoknál diadalmaskodott és a félreállított Árpádból nem csak nemzetségei vezére, hanem a hétmagyarok nagyura lett.

– Nem magamat akarom vezérré tenni a nemzetségfők szavával – mondta végül Szabolcs. – Az én erőm fogyóban van erősen és nem akarok már többet látni, mint amit Nap atya adott látnom.

Árpád kérdőn felvonta a szemöldökét. Kivárták, amíg a kimondott szavak megültek rajtuk és helyet találtak a gondolataikban.

– Hát? – kérdezte végül Árpád, megelégelve a hallgatást.

– Másodszülött fiamat méltónak látom arra, hogy megyer vezére legyen – közölte végül Szabolcs.

Tarkacsu felszisszent a szavára, majdnem csapott is egyet ökölbe ránduló kezével. Árpád erős pillantást vetett rá: tiszteletlenség volt a tette a nála idősebb megyer nagyfő előtt.

Fia zavartan a tűzbe nézett inkább.

– Elsőszülöttem beteges – magyarázta Szabolcs. – Tán rontás költözött belé és tudományosaim sem tudják kiűzni. Nem járt hadban. De másodszülöttem igen erős és rátermett, és neve van megyer tüzei mellett.

– És a csodafiú szarvas lelke? – kérdezte Árpád.

– A csodafiú szarvas erős itt a napnyugati úrságban – felelte Szabolcs.

– Úgy van – bólintott Árpád. – Erős hát. De sem atyádban, sem benned, sem semelyik fiadban nincs meg a csodafiú szarvas ereje. Ugyan mit ér megyer egy olyan vezérrel, akiben nincs meg ez az erő? Oka van annak, hogy atyád után nem téged tettek meg vezérnek, Szabolcs nagyfő. Oka van annak, hogy Kurszánt hívták megyer élére, amint megébredt benne a szarvas állat ereje!

nagyfő– Kurszán fiai vele együtt vesztek el!

– De Levedi szent vezér vére él még köztünk!

Szabolcs végre Tarkacsura nézett. Tarkacsu elszakadt az ősi lelkekkel táncoló lángoktól, és állta a vén nagyfő pillantását. Együtt feszültek a taljánoknak annak idején. Most nem kisebb erővel feszültek egymásnak.

– Édesanyám Levedi szent vezér lánya – folytatta Árpád. – Levedi vére van bennem, és felismerték bennem is a csodafiú szarvas erejét. Megyer vagyok éppannyira, mint tarján. Ha összehívod megyer főit, engem is hívnod kell. Ha vezért kiáltunk ki megyer felett, az én szavamat is meg kell hallgatnotok!

Szabolcs vonásai megfeszültek.

– Mi lesz a szavad? – kérdezte végül.

– Tudod te azt.

– Magad adnád vezérnek?

– Elsőszülöttemet, aki itt ül.

– Nem tarján vezére lesz ő?

– Tán lesz az is.

Szabolcs még komorabban hallgatott. Tudta mindegyikük, mi lenne, mi lesz megyer főinek válasza arra, amit Árpád mond nekik. Sokan már életében le akarták tenni Előd vezért megyer éléről. Tarkacsu pedig Levedi vére, és a csodafiú szarvas ereje mellett tarján minden hadát fel tudta sorakoztatni vezérsége mögé. Megyer szállásai igen szétterültek a fegyverrel megszerzett napnyugati úrság jó földjein, jó vizei mentén. Ha magukra haragítják a hétmagyarok nagyurát és az megvonja tőlük a szövetség jóindulatát, ugyan hogy állnak meg a felgerjedt bajorok és minden más nyémec, bosszút kereső morva, és ki tudja, milyen más nép előtt?

Szabolcs igen komoran hallgatott.

A régi sötét erősen feszült közöttük.

– Igen nagy úrságod van a Tisza ágai mentén, a hegyek alatt – törte meg a fekete csendet Árpád. – Gazdag, erős, békés. Miért ne tölthetnéd vénséged napjait ott, családod örömével? Miért ne adhatnád tovább fiadnak nagyfőként?

nagyfőként?Szabolcs komoran hallgatott.

– Elvársz hát engem is megyer főinek szerére? – kérdezte Árpád.

– El – szakadt ki végül Szabolcsból.

– Jól van ez így? – kérdezte még Árpád.

Újra érezni kezdte a csontjait rágó fájdalmat.

– Jól van – adta meg magát végül Szabolcs.