Árpád fiai

Chapter 5-1

Árpád vezéri jelét látva az eléjük forduló megyer lövők leengedték a fegyvereiket és tiszteletet adtak a feléjük léptető nagyúrnak.

A Duna nagy folyóágai közé bújt megyer nemzetség fője hamar előkerült, ahogy a fürkészeik hátraugrattak a hírrel. Mire az Árpádot kísérő testőrök tizede átgázolt a nyári melegben megapadt vizű ágon, az öreg megyer nemzetségfő és a családfők már fegyveresen, lóháton ülve várták a nagyurat.

Tiszteletet adtak egymásnak. Árpád háta reggel óta sajgott, mintha késsel hasogatták volna a húsát lova minden lépésénél, de arca rezzenéstelen maradt. A nemzetségfő akár atyja is lehetett volna, egy pillanatra mintha Álmos atya tekintete költözött volna barna szemébe.

Árpád megrázkódott a látástól.

– Tarján hada kísér a nagy folyó partjánál – mondta a nemzetségfőnek. – Tarkacsu fiam vezeti őket. Véres nyilat küldtem szerte a hétmagyar és hitvány szállásokra, hogy betöltsük a bajorokkal támadt vérharagot. A tarján had megakaszt minden nyémecet, aki kerülné a szállásaitokat! Ha pedig összegyűlünk elegen, véres választ adunk Kurszánért!

A nemzetségfő kimérten biccentett. A védett hátra tett szálláson látszott, hogy a legtöbb férfi máshol jár. Éspedig a napnyugati végeken lövőként, figyelve az álnok tettükön felbátorodott bajorokat.

– Ki most a vezér megyer fölött? – kérdezte Árpád.

– Aki vezérünk volt, meghalt – felelte a nemzetségfő.

– Kurszán fiai is mind?

– Azt mondják.

– Csák bő?

– Kurszánt kísérte.

– Kinek a szavára figyelnek most a morvák és a székelyek?

– A melléjük rendelt nemzetségfőkre tán.

– Tán hát?

– Napok óta nem kaptunk hírhozót – felelte a nemzetségfő, majd hozzátette: – Nagyúr.

– Hát a szavam alá rendelem a hitványaitokat – mondta erre Árpád.

Nem feleltek rá semmit: tudták ők is a dolgok rendjét.

– Hát Szabolcs? – kérdezte még Árpád. – Róla nincs szavatok? Előd vezér vére ő.

– A keleti nagy hegyeknél szállásol – felelte a nemzetségfő. – Tán még el sem ért hozzá a szó.

– Hát.

A folyóágakat övező zöld erdő élénken neszezett körülöttük, míg ők hallgatásba merültek és az eljövő dolgokat ízlelgették magukban. Máshogy fordulhatott ez az íz megyer árván maradt nemzetségeinél, és máshogy a vezérüket nagyúrnak tudó tarjánoknál. Árpád kapott hírt Szabolcsról, de megtartotta magának. A napkeleti megyer szállásokat vigyázó nagyfő a Kurszán által csellel meghirdetett szerre igyekezett. Tarján fürkészei megyer réve felé látták már, ahol a Duna nagy folyó éles kanyart véve tör ki a hegyek közül a sík pusztára. Tán ha megkapja a szavakat Kurszán haláláról, azt gondolja, végre vezérré teszik megyer fölött. Tán azt gondolja, megyer fői megmásítják szavaikat, amikkel annak idején Kurszánt kiáltották ki vezérré Szabolcs helyett.

Ugyan mit akar még Szabolcs vénségére? Diadalmas vezérként tért vissza pár éve a taljánoktól, de mintha minden erejét odaadta volna a hadnak járásába odaát, és hazatérve már csak nemzetsége tüze mellett akart volna ülni, betelve az élettel.

Árpád tekintete végül a megyer nemzetségfőén pihent meg. Az öreg lövő a hátrébb álló nemezházak felé biccentett.

– Igen nagy tisztesség lenne, ha vendégül láthatnánk őseink tüze mellett – mondta az öreg, majd hozzátette: – Nagyúr.

– Hát szóljatok róla! – intett Árpád a férfiak oldala felé.

A nemezház főhelyére ültették. Az ősi tűz sokszor pattant, néha szikrákat is vetett, bár nem engedték nagyra nőni: nyáridő lévén csak annyira, amennyi a leves ételhez kellett. A nemzetség ősi lelkei érezték a nemes vendégből áradó szent erőt, a turulforma madár és a csodafiú szarvas erejét, és nem győztek betelni vele.

A nemzetség élő tagjai nem kevésbé: a nagy megtiszteltetést csak az borította árnyékba, amiért a nagyúrnak vezéri haddal ide kellett vonulni.

– A Rókás nemzetségből való lövő ért hozzánk először a hírrel – mondta a nemzetségfő komoran. – Ismerjük őt: lányom lánya az ő családjuk lett sok tavasszal ezelőtt. Félholt volt, mire ideért, sebei lázba fordultak. Először azt gondoltuk, csak a láz beszél belőle és Ármány ad sötét szavakat a szájába. De mikor az asszonyaink kiűzték belőle a lázat és eszére tért, akkor sem mondott mást.

– Mit mondott hát?

– A nyémecek vendégségbe hívták Kurszán vezért. Áldomást akartak ülni a béke felett, amit Kurszán vezér rájuk tett erővel. Béke szava és vendégség joga kísérte őket, így mentek a nyémecekhez.

– Óvatlanul mentek?

– Sok lövővel mentek és figyeltek erősen.

– Hát.

– Együtt ettek és együtt ittak. Majd mikor Ármány óvatlanná tette őket, orvul rájuk támadtak és vérüket vették!

– Miután együtt ettek?

– Miután együtt ettek.

– És együtt áldomást ittak?

– Hát ittak.

A tűz lángjai engesztelhetetlen dühvel pattogtak. A vörös fénykörben ülő megyer és tarján férfiak, asszonyok vonásai mind megkeményedtek, olyan keménységgel, amit nem enyhít meg semmi más, csak vérharag jogán kiontott vér. Sok vér. Micsoda sötét és álnok, lélek nélküli nép ez a nyémec, hogy a legszentebb vendégjogot, a megosztott étel és megosztott ital kötelékét képesek gyilkosságba fordítani?!

Nem hallott ilyet senki még a pusztán. A besenyők és a kazárok sem tettek ilyet. Talán csak a rómaiak. Talán ők sem.

– Kurszán meghalt valóban? – kérdezte Árpád. – Nem lehet, hogy fogságba vetették, hogy kiváltsuk?

– Látták, hogy meghalt.

– Sokat magával ragadott a halálba a nyémecek közül?

– Azt mondják, nem adta könnyen magát. Sem senki a kíséretéből.

– A hírt hozó lövőd mégis elfutott.

A nemzetségfő homlokára sötétebb árnyék borult Árpád szavára.

– Elfutott, mikor nem maradt nála nemesebb vér, akiért küzdhetett volna. Elfutott, hogy hír szavát hozza.

Árpád kicsit ingatta a fejét, majd biccentett végül.

– Jól van – felelte végül. – Legyen a szava igaz hát.

A tűz fanyar szagú füstöt okádott magából.

Mikor kilépek újra a nemezházból, odakint a szállás védelmére hátratartott lövők és a szállás éltesebb asszonyai vigyázó tekintete alatt bájoskodó eladósorú megyer leányok az Árpádot kísérő lövőkkel együtt ültek a kinti tüzek mellett. Az egyik megyer lövő az íját pengette és Kurszán haláláról mondott éneket.

Egy borból ittak, egy ételt ettek álnok nyémecekkel,

Egy borból ittak, egy ételt ettek álnok nyémecekkel,Álnok nyémecekkel, megnyírt fejű nyémec papokkal!

Álnok nyémecekkel, megnyírt fejű nyémec papokkal!Sűrű erdőben rejtőzött közben sötét szívű sok nyémec

Sűrű erdőben rejtőzött közben sötét szívű sok nyémecÉles fegyverét szorítva, álnok jelre várva, vérre éhesen,

Éles fegyverét szorítva, álnok jelre várva, vérre éhesen,Kurszán szent vezér vérére éhesen.

Kurszán szent vezér vérére éhesen.Mondja Kurszán vezér…

Mondja Kurszán vezér…Árpád intett a megyer énekmondó mellett guggoló testőrének, mire az hirtelen kikapta a pengő húrú íjat az énekmondó kezéből és a lobogó tűzbe vetette. Felpattant megyer, felpattant tarján egyből, volt, aki már a fegyverövéhez kapott, más öklét emelte ütésre vagy a neki feszülő másik kaftánját ragadta meg. De az indulat bennük szakadt, mert Árpád felemelte a kezét, és a mellette álló értetlen nemzetségfő rájuk kiáltott:

– Megálljatok, hé!

Hát úgy maradtak: levegőbe fagyott ütésekkel, indulattal.

Mindenki Árpádra nézett.

Árpád pedig a tűzben szétnyíló és sorsa ellen pattogva tiltakozó íjat nézte.

– Gyalázat, ami Kurszánnal történt! – mondta végül fennhangon. – Akkora gyalázat, hogy éneket mondani is gyalázat róla!

– Gyalázat! – ismételték meg többen, egyre többen. – Gyalázat valóban…

Az ütésre emelt kezek leereszkedtek, a megfeszült izmok elernyedtek. Az egyik megyer, aki a mellette álló tarján lövő kaftánjába kapott, ölelésbe fordította a mozdulatot. Nem csak megyerre esett ez a gyalázat, hanem minden hétmagyarra. Nemcsak megyer vesztette el vezérét, hanem Árpád is a családját Kurszánban.

– Senki nem mondhat Kurszánról éneket addig, amíg be nem töltjük a vérharagot! – közölte még Árpád. – Vigyétek hírét ennek is! És vigyétek hírét annak is, hogy Levedi vezér unokafiaként az én szavam erős most megyer nemzetségei fölött! Van vezére megyernek, ahogy van nagyura a hétmagyaroknak! – A mellkasára ütött, megérintve a turulforma madár jelét. – Ha megyer szállásaira akarnak csapni az álnok nyémecek, hétmagyarok erejével csapunk vissza rájuk! Hétmagyarok erejével töltjük be a vérharagot, amit magukra vontak! Indítsatok csőszöket, és vigyétek hírét mindennek! Van vezér megyer fölött, és a neve Árpád nagyúr!

A Duna nagy folyó ágait, a hullámok között borjadzó szigeteket lapos, dús füvű mezők és zöldellő ligetek övezték. Aki ismerte a tavaszi áradásoktól újra és újra átformált tájat, az akár egy századot is rejtve elvezethetett a fák, nádasok takarásában, átvihette a lábalható gázlókon és kikerülhetett bárkit, akit ki akart kerülni.

Árpád lelke nyugtalankodott megyer új szállásait járva. Valóban erős volt itt a csodafiú szarvas ereje, de benne mégsem akart felgerjedni. Tudományosait és táltosait is magával hozta és a helyben lakó tudományosok kedvét is kereste: hiába volt nagyúr, nem mindegyik világ hajlott meg könnyen az akarata és méltósága előtt. Mind azt mondta, nem lelik Kurszán lelkét. De ez csak azt jelenthette, hogy Kurszán gyalázattal kiszakított árnyéklelke valahol a sűrűben bolyong. Talán a nyémecek hegyei felé vetődött és ott beszorult valami völgybe vagy kőház sarkos falai közé. Talán a morváktól érkező folyóvizeket járja. Pedig sokan keresték megyer és tarján közül dobbal és régi igékkel, vizekbe, mocsarakba szórt áldozatokkal, szélbe font varázsokkal.

Tudta jól mindenki, hogy a megyer vezér testét nem temethették el illően a nyémecek. Talán a vértől nehéz kis folyó hullámaiba dobták halak és vadak prédájának, még nagyobb gyalázatot vonva rá. Talán elégették, kicsit enyhítve mindazon, amit rá hoztak. Talán elhurcolták magukkal, hogy mutogathassák. Talán arra kárhoztatta a sorsa, hogy úgy legyen vele is, mint atyjával volt, Levedi vezérrel. Az ő testét sem adták elő a kazárok, és árnyéklelkét nagy sokára lelték meg megyer tudományosai.

Megyer tizedek csatlakoztak hozzájuk a vizek menti szállásokról, amerre jártak. Hírük megelőzte őket. Csőszök, néha rendes fegyvert sem kapott süldő legények szőrén megült fiatal lovakon ugrottak mindenfelé, továbbadva a nagyúr szavát. Megyer vezérét veszítette, vezére fiait veszítette, főit veszítette, de a hétmagyarok nagyura haddal vonul az árván marad szállások védelmére és a vérharag betöltésére. A hétmagyarok nagyura, aki Levedi szent vezér unokafia és a csodafiú szarvas erejének örököse: vér megyer véréből, családja Kurszánnak és a mostani veszedelemben vezére megyer itteni nemzetségeinek.

De nem csak a mostani veszedelemben, gondolta Árpád, ahogy a hátában sajgó fájdalommal küzdve léptetett testőreitől védve. Ugyan ki védi meg a csontjait rágó nyavalyától? Talán a turulforma és a csodafiú szarvas küzd egymással odabent?

Rejtette a fájdalmát erősen, de akik évek óta mellette lovagoltak, láthatták, hogy valami nincs rendjén a nagyúrral. Láthatták, azonban nem adták jelét, hogy látják: ha dolguk lesz vele, majd akkor tudni fogják.

Sok megyer szállás nem tudott teljes tizedet adni melléjük, ahogy napnyugat felé vonultak. Vagy már régen odavoltak a Kurszán vezette haddal morvára, bajorra vonulva, vagy most ugrottak ki, hogy hírt kaptak a nyémecek álnokságáról. De a nagyúr mellé is adniuk kellett valakit. Tarkacsu vonult a nagyúri had hadnagyaként, hagyta, hogy a megyerek maguk rendezzék tizedekbe a tizednek csonka lövőiket, és figyelte, hogyan hallgatnak egymásra a különféle nemzetségekből egybesoroltak.

Néha nehezen fogadták egymás szavát.

– Engedd, hogy kiforrják, amit ki kell – mondta neki Árpád.

– És ha méreg gyűlik fel köztük? – kérdezte Tarkacsu.

– Hát gyűljön. Gyűljön, amíg eléd nem hozzák vagy ők, vagy más főik. És akkor te teszel igazságot köztük. És akkor látják, kell, hogy vezérük legyen, és te vagy a vezérük.

Pár nappal később a komótosan vonuló nagyúri had hátát kerülő fürkészek összetalálkoztak a Szabolcs nagyfő hada előtt figyelő fürkészekkel. A megyer nagyfő igen sebesen jöhetett, ha máris utolérte őket.

Árpád egy alkalmas, széles háton megállt, nemezházat állíttatott a tetejére, felékesítette Nap atya fényes jelével, a turulforma madár jelével, és a csodafiú szarvas erejét mutató agancsot is magasra emeltette mellette. Felélesztették a magukkal hozott ősi tüzet, amibe még Emese nagyanya és Madjarka édesanya elegyítette tarján és megyer lelkeit.

Bevárták hát Szabolcs nagyfőt. A megyer töredékeivel felduzzadt nagyúri had a környező hátakra, tisztásokra húzódott, a bajorok helyett a szúnyogokkal küzdve erősen.

– Tarján századai a legerősebbek a hadban – közölte kimérten Árpád. – Te, Szabolcs, egy csonka századot hoztál csak magaddal megyer napkeleti szállásairól.

Tarkacsu a jobbján ült és kétszer is bólintott a szavára. Szabolcsot vendégnek járó helyre ültették, hiába állt a nemezház megyer nemzetségeinek földjén: a lábuk előtt égő tűz Árpád nemzetségének tüze volt. Szabolcsot vendégnek járó helyre ültették, de nem a legnagyobb tisztességgel járó helyre: az üresen maradt. Szabolcs talán azt gondolta, Kurszán árnyéklelkét várják el oda, mert mikor Árpád helyet mutatott neki, csak egy pillanatra dermedt mozdulatlanná.

– Kurszán bajorokat verő hada most fejét vesztve figyeli a megnyekkent gyepűt – folytatta Árpád. – Talán már elérték őket az első századok tarján közül. Élükre sok hadat látott főket állítottam, hogy szavuk alá vonják a fő nélkül maradt lövőket.