Mindössze némi lúdvérces, idegen szellemekkel teli láp és valami pár kőből, palánkból összetákolt erősség áll immár az útjukban.
Az sem sokáig.
– Kál van itt! – jelentette a testőrök tízfője. Tarkacsu félig aludt. Néhány lombos ágat húztak egy kidőlt fa törzse mellé, nemezlapokat terítettek rá, pár tisztábbat alá, derékaljnak. Cserénynek is hitvány volt, mégis jobb, mint ami a hadnak jutott. Olyan gyorsan törtek előre, olyan messzire jutottak hirtelen, hogy a málha napokkal mögöttük járt. A tízfőknek már arra kellett figyelniük, hogy jusson mindenkinek elég nyíl: a legtöbb lövő maroknyi vesszővel éktelenkedett csak, és a hasukat sem tölthették meg jobban, mint a tegzüket. Bár így is emberesebben voltak, mint az előlük futó nyémecek, akik errefelé szászoknak hívták magukat.
Tarkacsu kiká
