– Hajrá! – zengett a csatatér. Kál újra és újra megfúvatta a jelet a Tarkacsutól mellé rendelt kürtösökkel: Rájuk! Rájuk! Hiába vette szavát erősen a nagyúr, hogy távol tartja magát a veszélytől, Kál nem bírt a vérével, és a vezéri zászlójel már a pajzsfal egyre szélesebb szakadásában táncolt, büszkén a csata újra felvert pora fölött táncolva.
Rájuk! Rájuk! – Csak beszorul a szarva valahova! – mutatta mérgesen Bors. Tarkacsu összeszűkült szemmel nézte azt a keveset, amit látni lehetett. Ha Kál nélkül tér haza, mi lesz rá Bogát szava? Ugyan mi lenne! – gondolta dühösen. Ismeri jól, milyen fiút nemzett, és Bogát volt az, aki ilyen fiatalon az egész általa küldött had élére állította!
Ugyan mi lenne! – Kihozzam? – kérdezte Bors. Válogatott, megtermett lövőkből álló erős század kísérte őt is
