– Milyen ének ez? – kérdezte komoran Tarkacsu.
– A Vörös kis folyó menti veszedelemről szóló ének,13 nagyúr – felelte az öreg énekmondó.
– A te éneked?
– Az én énekem.
– Ott voltál te is?
– Hát.
Az énekmondó az ölébe fektette az íját és bal karját a tűz fényébe nyújtotta. Hosszú, vörös forradás bukkant elő sokat látott kaftánja bő ujja alól.
– Nyémec kard véste rám a Vörös kis folyó formáját – mondta.
Tarkacsuban valami keserű indulat kereste az útját.
– Ármány vette rá az ostobaságra a lövőket ott – mondta a tűz körül ülőknek. – Nem követték sem a józan eszüket, sem a had vezérének szavát. Holnap másként legyen!
– Úgy lesz, nagyúr – mondta gyorsan a legényeivel itt ülő tízfő. Mindenki bólintott a szavára.
– Te pedig diadalokról mondj éneket! – villant Tarkacsu tekintete az öreg
