9.
ÉS SZÍNÉSZ SEM LETTEM
Mégsem jutottam el Lillafüredre.
Gondoltam egyet, és Celldömölkön leszálltam a vonatról. Répcelak felé vettem utamat. Mert ezekben az években második otthonom volt a két dukai Takáts ház, szívemhez nőttek az ott rekedt öregasszonyok. Különösen Jolán néném, akit kislány kori emlékeiből származó szívbéli szeretet fűzött apámhoz, és köztük igen sok hasonlóságot találtam. Különösen a kezük, a kézmozdulataik voltak ugyanazok. Ki tudná folyamatosan és részletesen visszaidézni mind az elmúlt időket. Egy-egy kép villan fel bennem élességgel: filmkocka. Ezekből a napokból az, hogy ültünk az ebédnél és néztem az asztalt, az asztalon a kezeket. Nyilván azért, mert lesütött szemmel ültem huzamosan. Megint, mint diák, aki rossz fát tett a tűzre. Máskor, ha jöttem, felvidulta
