A viszony

2. fejezet

2. FEJEZETGrant

– Mr. Lexington, rendeljek valami ebédet? A két órára ígérkező vendége az imént telefonált, hogy félórát késik, úgyhogy van egy kis szünete.

– Miért nem képesek az emberek időben érkezni? – füstölögtem, és megnyomtam a házitelefon gombját, hogy beszélhessek az asszisztensemmel.

– Rendelne nekem egy sajtos pulykamellet teljes kiőrlésű melegszendvicsben? És szóljon, hogy egy szelet sajt elég lesz. Amikor múltkor rendeltünk, a szakács srác rengeteg sajtot tett rá, biztos wisconsini, még az ereiben is tej folyik.

– Igen, Mr. Lexington.

Kinyitottam a laptopomat, hogy egy kicsit utolérjem magam az e-mailek terén. A megbeszéléseim általában egymást követték, most viszont kénytelen voltam szünetet tartani. Ahogy végigpásztáztam a levéllistát, keresve a fontos üzeneteket, megpillantottam egy bizonyos nevet a bejövő levelek mappában: Ireland Saint James.

Ez a nő nyilván részeg volt, vagy bolond, valószínűleg mind a kettő. Bár az e-mailje sokkal szórakoztatóbb volt, mint az a sok unalmas vacak, ami rám várt. Úgyhogy rákattintottam.

Kedves Mr. Lexington!

Elhinné, ha azt írnám, hogy feltörték a fiókomat, és valaki más írta azt a nevetséges levelet?

Azt hiszem, valószínűleg nem, tekintve, hogy milyen művelt, intelligens, keményen dolgozó és sikeres üzletember.

Nagyon túllihegem?

Bocs. De van mit helyrehoznom.

Van esély arra, hogy esetleg tiszta lappal induljunk? Annak ellenére, amit valószínűleg rólam gondol, nem sűrűn iszom; éppen ezért, amikor egy igencsak váratlanul érkezett felmondólevél bukkant fel az ajtómnál, nem kellett sok ahhoz, hogy italba fojtsam a bánatomat. És láthatóan a józan eszemet is.

Mindegy, ha még mindig olvassa a levelemet, megköszönöm. A következőt kellett volna írnom.

Kedves Mr. Lexington!

Azért írok önnek, hogy a segítségét kérjem; véleményen szerint jogtalanul bocsátottak el. Ügyem háttereként közlöm, hogy kilenc és fél éve dolgozom odaadóan a Lexington Vállalatnál; gyakornokként kezdtem, kinevezések által kerültem egyre feljebb a különféle híradós pozíciókban, és végül elértem a célomat: televíziós riporter lettem.

Nemrégiben elutaztam egy nagyon is megérdemelt vakációra – egy lánybúcsúra – Arubába, nyolc másik lány társaságában. A szállodánknak volt egy privát része, ahol meztelenül lehetett napozni. Bár általában nem vagyok az a magamutogatós fajta, csatlakoztam a barátaimhoz a pár órás napozásra. Néhány ártatlan fotót is készítettünk, amelyek közül én egyet sem posztoltam és a csatorna által nyilvántartott nevem sem jelölték meg sehol. Azonban mégis arra jövök haza, hogy kapok egy levelet, miszerint illetlen viselkedésemmel megsértettem a cég etikai kódexét, és emiatt elbocsátottak.

Megértem, hogy a cégnek okkal van etikai kódexe, mégis úgy vélem, hogy egy magánvakáción, azon belül a magántengerparton tanúsított viselkedésem nem az, amitől a Lexington Vállalatot meg kellene védeni. Tisztelettel kérem, hogy ismételten tekintse át az etikai kódexet, és az elbocsátásom körülményeit.

Köszönettel, tisztelettel:

Ireland Saint James

(művésznevem Ireland Richardson)

Saint James. Honnan ismerős ez a név? Már az első e-mail érkezésekor is rémlett valami, úgyhogy megkerestem a céges névtárban. De Ireland a híradós részlegen volt, amit a húgom vezetett, és amit úgy kerültem, akár a pestist, mióta apám tizennyolc hónappal ezelőtt bekövetkezett halála után átvettem a céget. Politika, propaganda, bürokrácia – ez mind nem az én asztalom. Bár névleg én voltam a vezérigazgató, általában maradtam a Lexington Vállalat gazdasági területein belül.

Kikerestem az első, Miss Saint Jamestől kapott e-mailt és újraolvastam. Bár az új e-mail megfelelő hangvételű volt, az elsőn jobban szórakoztam. Úgy búcsúzott el a levelében, hogy pukkadjon meg… amin egyszerűen felnevettem. Így még soha senki nem beszélt velem; szokatlan módon jólesett. Elfogott valami különös vágy, hogy néhány ital után elcsevegjek Miss Richardsonnal, aki igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Újra megnyomtam a telefonom a házibeszélő gombot.

– Millie, leszólna a Broadcast Médiához, a reggeli hírszegmens producerének? Azt hiszem, Harrison Bickman vagy Harold Milton a neve… valamelyik a kettő közül.

– Természetesen. Összehozzak vele egy megbeszélést?

– Nem, csak annyit mondjon, hogy szeretném bekérni az egyik alkalmazottja személyes anyagát – a neve Ireland Saint James. A művészneve Ireland Richardson.

– Máris intézem.

– Köszönöm.

A délutáni megbeszélésem csupán negyedóráig tartott. A pasas nem elég, hogy másfél órát késett, de teljességgel felkészületlen volt. Nincs türelmem az olyan emberekhez, akik nem tisztelik az időmet, úgyhogy rövidre zártam a dolgot, és miután megmondtam neki, hogy felejtse el a számomat, kiléptem a tárgyalóból.

– Minden rendben? – nézett fel Millie, ahogy elhaladtam az íróasztala mellett. – Szüksége van valamire az irodájából a megbeszéléshez?

– A megbeszélésnek vége. Ha valaki még egyszer a Bayside Befektetési Cégtől hív, tegye le a telefont.

– Ööö… rendben, Mr. Lexington. – Millie felállt, és notesszel a kezében utánam jött az irodámba. – Telefonált a nagymamája; kért, hogy mondjam meg önnek, hogy nincs szükségük házi biztonsági kamerarendszerre, és hazaküldte a szerelőt.

Megkerültem az íróasztalomat, és a fejemet ingattam.

– Remek. Egyszerűen remek!

– Bekértem Miss Saint James aktáját és kinyomtattam, az asztalán van egy mappában. Valami videó is van, ami a HR-nél volt, azt e-mailben elküldtem önnek.

– Köszönöm, Millie. – Leültem az íróasztalomhoz. – Becsukná, kérem, az ajtót kifelé menet?

• • •

Jézus Mária. Most már tudom, ki ez a nő. Nagyon régen volt, de ezt a sztorit az ember nem egykönnyen felejti el. Abban az időben, amikor Ireland Saint Jamest felvettük a céghez, még az apám intézett mindent. Amikor Millie behozta Saint James anyagát, épp ott ültem apám irodájában. Apám példának hozta fel a történetét arra, hogy néha milyen döntések sorozata szükséges ahhoz, hogy az ember megvédje egy cég jó hírét.

Hátradőltem a székemben. Minden alkalmazott háttérellenőrzésen megy át – az pedig, hogy ez az ellenőrzés milyen mélyre hatol, az adott állástól függ. Minél többet van szem előtt az illető, annál nagyobb hatása van a nevének és az arcának a cégre, úgyhogy annál mélyebbre ásunk a múltjában. A nyomozást általában a HR és egy külsős nyomozócég intézi. Ha valaki makulátlannak bizonyul, az adott részleg igazgatójának jóváhagyásával egy menedzser intézi a munkaügyi felvételét. A legtöbb esetben a felső vezetést nem vonják bele az ilyesmibe – csak akkor, ha valaki veszélyt jelent a cégre nézve, és az egyik osztály ettől függetlenül mégis szeretné felvenni. Ilyenkor az aktáját felküldik a legfelső szintre.

Ireland Saint James. Megdörzsöltem máris kiütköző borostámat. A keresztneve elég szokatlan, úgyhogy valószínűleg emiatt volt ismerős, bár tíz évvel ezelőttről elég sok mindent igyekeztem törölni a fejemből.

Átlapoztam a személyes anyagát – a háttértörténete alig tett ki egy oldalt, azonban az akta legalább öt centi vastag volt.

A kaliforniai egyetemen végzett kommunikáció mester-, valamint angol nyelv és irodalom alapképzésen. Posztgraduális ösztöndíjasként a Berkeley-n végzett oknyomozó újságírás szakon. Nem gyenge. Soha nem volt letartóztatva, egyetlen parkolási ügye volt. Tizennyolc hónappal ezelőtt, amikor megkapta a mostani pozícióját, újabb háttérkutatást végeztünk. Úgy tűnt, hogy valami ügyvéd pasival jár. Mindent összevetve a háttéranyaga jelentéktelen volt – a nő ideális alkalmazott és mintaállampolgár. De az apja története egészen más lapra tartozott…

A következő ötven oldal nagyrészt az apjáról szólt, aki valami pitiáner biztonsági őr volt egy apartmanház-komplexumban itt, a városban, azonban az összes cikk az állásából való távozása utáni időszakra koncentrált. Átfutottam az oldalakat, lassú egymásutánban, míg végül megpillantottam egy fotót, amin egy kislány is szerepelt. Amikor jobban megnéztem, a felirat igazolta, hogy a képen Ireland van; olyan kilenc-tíz éves lehetett. Valamiért úgy bámultam a fotóra, mint valami karambolról készült katasztrófaképre. Ireland sírt, egy rendőrnő pedig átkarolta a vállát, ahogy kikísérte a házból.

Nagyon ügyes!

Nagyszerű, Ireland! Egy ilyen kezdés után messzire jutottál!

Bármennyire is elcseszett helyzet volt, rámosolyogtam a fotóra. A dolgok könnyen rossz irányt vehettek volna Ireland számára. Most már értettem, miért írt még egy levelet – ez a csaj nem adja fel egykönnyen.

Megnyomtam a gombot a telefonomon, és Millie beleszólt.

– Igen, Mr. Lexington.

– Kérem, szerezzen be számomra néhány részletet Miss Saint James műsorából! Művészneve Ireland Richardson. Küldesse fel e-mailen a linket az archívumból.

– Természetesen.

• • •

Ha tudom, hogy így áll a helyzet, több figyelmet fordítottam volna a Broadcast Médiaosztályra. Vagy legalábbis néztem volna a reggeli híreket.

Ireland Saint James igazi bombázó volt – nagy, kék szem, homokszőke haj, telt ajkak, fehér fogak, melyeket gyakran megmutatott, hiszen elég sűrűn mosolygott. Annak a magas színésznőnek a fiatalabb kiadására emlékeztetett a legújabb Mad Max filmből.

Három teljes adást megnéztem, majd visszakattintottam az e-mailre, amit Millie küldött korábban – arra, ami Ireland HR-fájlját tartalmazta. A videó megnyitásakor három pár cici üdvözölt. Hátrahőköltem. Egyértelműen nem a híradót néztem. A lányok egy tengerparton voltak, és nem viseltek mást, mint egy-egy falatnyi bikinialsót; kókuszdiókból szívószállal iszogattak valami koktélt. Felfelé kényszerítettem a tekintetemet az arcukra – egyikőjük sem Ireland volt. De a rövid videó vége előtt néhány másodperccel egy nő jelent meg – felfelé lépdelt a partról. Haja vizesen simult a fejére, és nedvesen ugyan sötétebbnek tűnt, de a mosoly csalhatatlanul Irelandé volt.

A többi lánynál először a testüket vettem észre, azonban a videó végén kimerevítettem a képet, és csak utána néztem lejjebb – és nem azért, mert nem volt dögös a teste. Melle telt volt és természetesen formás, illett egyéb gömbölyded idomaihoz, azonban a mosolya volt az, amitől azt éreztem, hogy ideje felkötnöm a gatyát.

Fészkelődni kezdtem a széken, és rákattintottam a sarokban levő X-re, hogy bezárjam a videót. Bár Ireland azt javasolta, hogy adjam hozzá a videót a faszverős katalógusomhoz, nem akartam ilyen tiszteletlen lenni. Ha ő maga küldte volna el a videót, az más lenne. De az irodámban nyilván nem fogom egy tucatszor lejátszani, hogy a végén itt maradjak álló farokkal – bármennyire is kísértett bennem a kisördög.

Megfordultam a székben, hogy kinézzek az ablakon. Ireland Saint James. Kemény diónak tűnsz. Óvakodnom kellene ettől a nőtől, az már átkozottul biztos. Mégis, szerettem volna többet megtudni róla. Pár percen át vívódtam azon, hogy tovább kutassak; talán meg kéne hallgatnom az ő verzióját is. De miért hallgatnám meg?

Mert érdekelt Ireland Saint James, azért.

Vajon azért, mert szerettem volna biztosítani számára a méltányos bánásmódot a cégemnél?

Vagy azért, mert rabul ejtő a mosolya, megbabonázott a didkója, és egy elbaszott családi háttere van, ami kíváncsivá tett?

Pár perc tanakodás után már tudtam a választ. Az agyamban minden figyelmeztető szenzor azt üvöltötte, hogy töröljem ki az e-maileket és hajítsam a személyes aktáját az iratmegsemmisítőbe. Ez lett volna az okos döntés… ez lett volna a helyes üzleti döntés. Azonban…

Lenyomtam a szóköz billentyűt, hogy a gépem újra életre keljen, és nyitottam egy új e-mailt.

Kedves Miss Richardson!

Miután áttekintettem az ügyét…