– Már megint, már megint az ördög! – mondta Vronszkij, és kezébe vette, megcsókolta az asztalon fekvő kezet.
– Igen, de nem tehetek róla! Fogalmad sincs, micsoda szenvedést állok ki, miközben rád várok! Szerintem nem vagyok féltékeny. Nem vagyok féltékeny, hiszek neked, amikor itt vagy, velem; de amikor máshol vagy, egyedül, éled az életedet, amely az én számomra felfoghatatlan…
Elfordult tőle, végre sikerült kiszabadítania a horgot, és a mutatóujja segítségével gyors egymásutánban csinálta a hurkokat a lámpafénytől megvilágított fehér gyapjúfonalból, vékony csuklója gyors, ideges mozdulatokkal forgott hímzett kézelőjében.
– Szóval hogy történt? Hol találkoztál Alekszej Alekszandroviccsal? – csendült fel hirtelen, mesterkélten a hangja.
– Az ajtóban ütköztünk össze.
– És akkor így meg
