Mosolyogva, pohárral a kézben Szerpuhovszkoj is kijött az ezredes után.
– Te egyre csak fiatalodsz, Bondarenko – szólt oda az előtte álló, daliás, piros arcú zupás őrmesternek.
Vronszkij három éve nem látta Szerpuhovszkojt. Megemberesedett, megnövesztette a pofaszakállát, de ugyanolyan sudár termetű volt, nem annyira szép, mint inkább finom és nemes arcú és tartású. Vronszkij egyetlen változást észlelt rajta: azt a szüntelen, csendes ragyogást, amely azoknak az arcára ül ki, akik sikert arattak, és tudják, hogy ezzel mindenki tisztában van. Vronszkij ismerte ezt a ragyogást, és rögtön észrevette Szerpuhovszkoj arcán.
Szerpuhovszkoj lejött a lépcsőn, és megpillantotta Vronszkijt. Boldog mosoly ömlött el az arcán. Felszegte a fejét, megemelintette a poharát, így üdvözölte Vronszkijt, s je
