A nevelőnő arca kivételesen szigorú volt. Szerjozsa, mint oly gyakran megesett, élesen felkiáltott: – Ó, mama! –, és bizonytalanul megtorpant: menjen-e oda köszönni az anyjához, otthagyva a virágokat, vagy fejezze be a koszorúkötést, és a virággal menjen oda hozzá.
A nevelőnő jó reggelt kívánt, majd részletesen ecsetelni kezdte, mit követett el Szerjozsa, de Anna nem figyelt rá; azon gondolkodott, őt magukkal vigyék-e. „Nem, őt nem viszem – döntötte el. – Egyedül megyek, a fiammal.”
– Igen, ez nagyon csúnya dolog – mondta, megfogta a fia vállát, nem szigorú, hanem inkább bátortalan tekintettel az összezavarodott, ugyanakkor felviduló gyerek szemébe nézett, és megcsókolta. – Hagyja itt velem – mondta az elképedt nevelőnőnek, és fia karját el sem engedve leült az asztalhoz, ahol elő volt k
