„Nahát! Hallani és látni, ahogy nő a fű!” – mondta magában Levin, észrevéve, hogy egy fiatal fűszál mellett meg-megmoccan egy nedves, palaszürke nyárfalevél. Állt, figyelt, nézett le a nyirkos, mohos földre, a fülelő Menyétre, el a domb felé, amelynek tövében kopár facsúcsok tengere húzódott, meg a sötétlő égre, amely tele volt fehér felhősávokkal. Héja szállt el magasan a távolabbi erdő fölött lusta szárnycsapásokkal; pontosan így követte egy másik ugyanabba az irányba, azután szem elől vesztek. A madarak egyre hangosabban és szorgosabban csiviteltek a sűrűben. Nem messze felhuhogott egy fülesbagoly, Menyét megrezzent, óvatosan lépett néhányat előre, és félrebiccentette a fejét, hogy jobban halljon. A patakon túl kakukk szava szólt. Kettőt kakukkolt a megszokott hangján, aztán rekedten ha
