AZ UTOLSÓ NYÁR
Nem tudom, mit mér még reám a sors, de úgy érzem, nemcsak azoknak volt ez az 1702-i nyár az utolsó nyara, akiket már a föld, vagy a birgej köve fed. Gyengülök. Érzem, sietnem kell, hogy mindent leírhassak, és mégis rettegve húznám az időt, hosszasan írnám mindazt, ami még mindig nem a végről beszél.
Az a nyár nemcsak a bánat s az aggodalom, hanem az oktalan reménykedés boldog ideje is volt. Még én is reménykedtem a lehetetlenben. Megnövök, szép, sudár, egyenes termetű nagyleánnyá növök – ilyenekről álmodoztam. Borbála férjhez megy Gergelyhez; Andris szíve megenyhül, visszajön közénk Torockóra; engem Ekkárt uram sohasem utált; megkedvel Irmus néni is… Magam előtt is restellem leírni, mikről álmodoztam én.
Mintha a tüzesen sütő nap záporozta volna reánk a bizakodást: remélt
