ÖZVEGY THOROCZKAY ZSIGMONDNÉ, SZÜLETETT ÜRMÖSSY KRISZTINA
Ott állottam, talpig érő, ünnepi torockói rokolyámban a szentgyörgyi udvarház tölgyfaburkolatos szobájában, két talpas gyertyatartó tizenkét gyertyájának fényében, az öreg Krisztina nagyasszony kerekes széke előtt.
Hetvenet töltött az öreg, de az arannyal hímzett fekete csipke főkötője alól egy szál fehér haja se látszott. Ami kilátszott, az mind koromfekete volt. Akkor még nem tudtam, hogy azt éppen én fogom feketére festegetni. Arca, mint a fonnyadt, sárga pelnyik-alma, késő tavasszal; szeme villogott, mint a sasé, s az orra is kurta-görbe, kemény. Szürke szövet-köntös volt rajta, a térdén hörcsögprém takaró, hogy a fájós lábait melengesse a kezében zsinórra járó, gyönggyel varrott, fekete bársony tarsoly.
– Olvass! – mondotta
