Öklére támasztotta busa fejét, s nézte merőn a pohár fenekét.
Madár köhögött. Szerette volna a beszédet észrevétlenül, szemérmesen a verseire visszakanyarítani.
– Májd írunk rólád! – mondta barátságosan.
– Írni? – így Samu – írtak már rólam egy kofferrevalót. A Debreceni Újság egy kolumnát írt rólam tegnapelőtt – Legyintett. – Kritika? Mit érek vele? Nincs állásom. Nem tudok fejlődni tovább, ha örökké a pódiumokon szerepelek.
– A pódiumművészet egészen rendkívüli finomságokat kíván! – vetette közbe Madár. – Színésznek úgy kell verset mondani, én úgy gondolom, ahogy egy operaénekes dált énekel.
Samu rápillantott, s ahogy ült, feltámasztott fejjel, mély búgó hangján felbődült, hogy hallatára mind felkapták fejüket az asztalnál ülők: „Zúgnak a szélben a kárpáti fák!” Csak ennyit idézett
