– Bocsánat! – a gürcölő fiatalember felállt, megtörölte izzadó homlokát s rosszallóan az öreg szerkesztőre pillantott (aki ugyan nem volt igazi öreg, mert még ötvenéves sem lehetett).
– Nótás! – mondta Göncze felé. Tele szájjal, dunántúliasan mondta: Naoótás.
– Göncze – felelte Péter. – Bákody urat keresem, kérem.
– Igen. Majd szaolók néki. Alászolgája, uram. – Kezet adott Gönczének, rámosolygott, felvette teleírt papírjait és kiment. Péter egyedül maradt Madárral. A szerkesztő nem kínálta hellyel, nem mondta, hogy vesse le a kabátját. Rá sem nézett. Rajzolt valamit elmerülve. Megnézte rajzát, arcát az asztallapra fektetve, felragadta, összegyúrta, letette a berregő telefonkagylót az asztalra, nem fogta meg, csak ráfektette a fülét:
– Á! Te vagy!? – hallotta Péter Madár hangját. A Kris
