Mióta a cholera dühöngött, becsukták éjjelre a kaput is.
Benke állt az ablak előtt.
Csupa sár, csupa por. Fekete díszruhája penészzölddé fakulva fityegett leromlott testén. Arcáról minden pirosság eltűnt, nagy, fekete szeme ráncos, sárga bőrében ijesztően villogott. Talán nem is Pápi, csak visszajáró kísértet zörgeti csontujjaival a fonnyadt violák bezárt ablakát.
Most veti le a világ éjjeli, feketéskék talárját. Most ölti magára a hajnal galambszürke pongyoláját. Ez az a pillanat, mikor a hold s a nap egyszerre állanak az égen. Bukik már lefelé a hold fakón, elöregedve. Erőtlenül, fiatalos ügyetlenkedéssel, de magabízón kél vele szemben a nap. Ez az a pillanat, mikor az árnyék eltűnik a földről. A holdfény már nem vetíti az ember mögé a hosszú, szürke árnyékot, de a nap sem világít még
