– Mi ugyanis azért jöttünk… – kezdte Benke, de Kántorné belevágott:
– Mondtam, megtisztel a bizalma, de hozzám rossz helyre fordult, mert én nevendék tagokkal nem szívesen bíbelődöm.
Benke keményítette az eddig célravezetőnek tartott nyájas hangot:
– Kár! Sőt! Vétek, Kántorné asszony! Nemzeti kötelessége egy ilyen nagy tálentumú játszónénak, hogy tudását átadja a következő nemzedéknek. Színitanodánk nekünk, szerencsétleneknek, nincsen. Kitől tanuljanak fiataljaink, ha nem a vezető, országos hírű tagoktól, szolgálván őket személy szerint, inaskodva alázatosan, hogy közvetlen közelükben leshessék el a mesterség titkait?
Kántorné kissé gúnyosan biggyesztette ajkát:
– Hát miért nem nevel maga, kedves Atyus, színésznőt a leányából? Jeles színész s derék mester volt maga, Atyus!
Benke kese
