Igézet

Fejezet 5

KÁRPÁT KEBELÉBEN

ÉJJELI LES

ÉJJELI LESSzunyogh Ákos történetét apámtól hallottam.

Azon az őszön is meghívtak egy ajándékbikára. A sárosvölgyi vadászkunyhót Szunyogh már két nappal előbb elfoglalta, ő volt a másik vendég.

Azzal fogadott: errefelé négy hete nem esett, a mozdulatlan forróságban még az erdei tisztások füve is fakóra sült, a vadőr látott ugyan néhány bikát, de csak éjszaka, holdfénynél, rendes váltójuk sincs, hol itt, hol amott tűnnek fel.

– És hallgatnak, mint tetű a var alatt.

De hajnalban megeredt az eső, zuhogott délig, s másnap egyszeriben megváltozott minden. Először csak tehenek nélkül csatangoló fiatal bikákkal kerültünk össze, ezek türelmetlenül, fájdalmasan bőgtek. És estére a Cigány-patak völgyéből felharsant egy mély basszus is – mintha fazékból szólt volna fel a hangja.

A Cigány-patak a Málnással az én területem volt, a Sarlós-hegy Szunyoghé. Hajnalban kétfelé mentünk.

Juharfák álltak a patakhoz ereszkedő lejtőn, az előző hetek őrjítő fényeitől kénsárgává váltak a juhar levelei, s most puhán, mint aki álmából ébred, s alig hallhatóan ásít, leszálltak a fák alá terített vastag avarra. Az erdő halk sustorgással nyújtózott. Jól ismertem a Málnást, remek figyelőhelyeket találtam itt az előző években.

Túlnan egyszerre megszólalt egy bika. Belenéztem hatos messzelátómba, végigpásztáztam a meredek hegyoldalt – de akkor már mögöttem is ágreccsenést, gallysuhogást hallottam. Megnyálaztam az ujjam, feltartottam – jó szelem volt. A közeledő ismeretlen irányába lopóztam: fiatal tizenkettes lépdelt ki a közeli rétre, tehenek nélkül. Szép agancsa volt, de én mást, erősebbet kívántam, ez még nagyon fiatal volt. A bika néhány lépés után megállt, lehajolt, majd tehenei után szaglászva lassan továbbvonult a sűrűbe. Ártatlan kis mellékbika, de a nyomában talán megtalálom az öreget is.

Csalogatómra három felelet is jött, távolról. Később egy jó tizennégyest láttam a vágásban, ez megállított, fel is emeltem a Schönaueremet, de reménytelenül messze volt. Megkerestem a nagy cserfát is, melynek makkjára rájárnak a tehenek – környékét ezúttal elhagyottan találtam.

Már egészen lent, a Cigány-pataknál, egy fűvel benőtt ösvényen hatalmas vadmacska szeme villant rám váratlanul. Néhány pillanatig meredten nézett, nem mozdult. Ráfoghattam volna a puskámat – de minek? A kilenc és felesem golyója csak szétszaggatná a bundáját, s ő is mintha csak tudta volna, hogy biztonságban van: nem ugrott el – alattomosan elhúzódott.

Így telt el a délelőtt.

Alkonyatra orgonált a völgy, a Sarlós-hegy teknőteteje is, de hamarosan ismét eleredt az eső, be kellett húzódni a vadászkunyhóba. Szunyoghot már ott találtam.

Konzervet nyitottunk, ettünk, ittunk.

Szunyogh később a Schönaueremet nézegette, neki kilences Mausere volt. Én mindig gondosan kiszedtem puskáimból a töltényt, ő most játszadozva telerakta a Schönauert. Nem szerettem ezt a Szunyoghot, az erő torz megjelenése volt, hordómellkas, bikafizikum, bőre alatt vastag izomkötegek. Különben nem ismertem jól, bár ugyanabban a városban éltünk, de inkább csak így ősszel, vadászatokon kerültünk közelebb egymáshoz.

Konyakot ivott, vizespohárba töltögette.

– Azt, ugye, tudod – mondta váratlanul –, hogy a feleségem kurva. Nem is akármilyen. Mint a fehérkői szakadék.

Csak néztem rá, mit akar ezzel?

– Mondd, te is megcökögetted már?

– Sokat ittál.

Magamhoz húztam a konyakos üveget. Hagyta.

De neki is volt egy mozdulata: egyetlen billentéssel rám fogta a Schönauert.

– Megcökögetted, mi? Nyugodtan bevallhatod, mások is megtették. Nem érdekel. Csinálja, ha jólesik neki… Op-pardon! … Rád fogtam a Schönauert, pedig puskacső előtt nem szívesen valljuk be, amivel máskülönben eldicsekednénk. Miért hallgatsz? Megijedtél?

Ölébe eresztette a fegyvert.

– Így már barátságosabb, ugye? No, most bevallhatod… Meghempergetted?

Ingerült lettem.

– Nézd, Szunyogh… Téged is alig ismerlek, a feleségedet jóformán csak látásból. Tulajdonképpen mit akarsz?

Megint rám fogta a Schönauert.

– Ne tagadd! … Te is meghempergetted, tudom. Felálltam.

– Add ide a Schönauert. Ő is felállt, hátrált.

– Engedelmeddel magamnál tartom.

– Hát tartsd! …

És levágtam magam a priccsre.

Szunyogh előbb tétovázott, majd a sarokba állította a fegyvert, kétujjnyi konyakot töltött magának, belebámult a pohárba.

Ekkor vettem észre, a feje inog. Mintha áramütés érné, minden mozdulatához biccent egyet. A lépegető galambok billegetik így a fejüket. Furcsa, hogy csak most láttam meg. Pedig tegnap is ilyen galambfeje volt, tavaly is. A feleségének köszönhette ezt a rángatózást?

Lehunytam a szemem – hiába, nem sikerült elaludnom. Még ha a kezem ügyében volna a Schönauerem, akkor is ott az ő Mausere. Csak nem fogunk lövöldözni egymásra kisvárosi pletykák miatt? Megpróbáltam magam elé idézni az asszonyt: de mintha hegyi patak vizében látnám, az egyik pillanatban megnyúlt, a másikban kigömbölyödött, minduntalan jött egy hullám, elsodorta, ami már élt.

Talán félóra is eltelt.

– Szóval nem! – mondta váratlanul. Nem feleltem.

Újabb félóra.

– Tudnod kell, megengedtem neki. – Felhajtotta a konyakját, s rögtön újabb adagot loccsantott a poharába. Közben ingott a feje. – Megengedtem, mert nagyon akar egy gyereket, s tőlem nem lehet. Orvosok mondták, ő is tudja. Hat éve vagyunk házasok, és semmi. Tavaly megbeszéltük, hogy próbálja meg mással… a gyerekért! Felugrott.

– Mit nézel rám ilyen hülyén? Hát nem érted? Csak egyszer… Hogy meglegyen, amit annyira kíván!… De azt mondta: nem! Így nem kell neki… Hát jó, mondtam. De ha egyszer majd akarod, szólj. Mert azért mégis tudni szeretném...

Már ordított.

– És tudom! … Fűvel-fával megteszi, tudom! De a gyerekig nem akar eljutni … Fél tőlem!… És talán már a gyerektől is fél… talán már nem is akarja… A gyereket nem, csak azt!

azt!Rohangált a szűk kunyhóban, nekiment a deszkáknak, végre én is felálltam.

– Nem képzelődsz?

Megállt, rám meredt, a meglőtt állat kitágult szemével nézett.

– Én? … Képzelődöm? … Én? … Hát nézd! Kis noteszt rántott ki zekéje zsebéből.

– Az övé!

Fellapozta, inkább tépte.

– Nézd! … Nyolc nevet olvashatsz itt, nyolc férfi nevét… Te is köztük vagy!

Kivettem kezéből a noteszt, a nyolc között ott volt az én nevem is.

Figyelte, rezzen-e az arcom.

– Megmagyaráznád, hogyan kerülsz a noteszébe? Visszaadtam neki a kis vörösbőr könyvecskét.

– A neveket te írtad be. Ismerem az írásodat. Mint egy vizsgálóbíró, nekem ugrott:

– Honnan? … Honnan ismered te az írásomat?

– Tegnap levelet írtál a feleségednek. Láttam a megcímzett borítékot.

Az üvegből kifogyott a konyak. Leült, szomorúan, nagyon halkan mondta:

– Nem ugrottál be… Nincs valamilyen pálinkád? Megsajnáltam. Ha lett volna, most teletöltöm a poharát.

– Nincs.