Igézet

Fejezet 6

Kínjában elővette a széles, nehéz, másfél araszos vadászkést, a Standhauert, a kecskelábú asztalka deszkáját kezdte farigcsálni.

– Nem ugrottál be, pajtás, és én hazudtam neked… Egészen más a baj… Ha már idáig jutottunk, azt is elmondom… Én tehetetlen vagyok… érted? … tehetetlen… nyomorék… Tudod te, mi az? Hat éve vagyunk házasok, és az ujjaimon megszámolhatom, hányszor sikerült… Hát le kell feküdnie mással, kell, kell! … Ha velem nem lehet, hát mással… Ez törvény! … Pajtás, engem ki kell lőni, mint egy visszafejlődött agancsú bikát…

kell kell, kell! Megint a zsebébe nyúlt, de most a zekéje belső zsebébe – egy bepiszkolódott borítékot húzott elő, a borítékból egy kemény kartonra ragasztott, törött fényképet.

– Látod a száját? – Elém tartotta a felesége fényképét.

– Látod a ferdén, gúnyosan elhúzott ajkát? Még itt is elhúzza, még a fényképész lencséje előtt is! … Mindig így néz rám… fitymálva, lesajnálva… Hát persze! … A ferde ajka árulja el, hogy fűvel-fával megteszi!

De mielőtt jobban megnézhettem volna a jelentéktelen porcelánbaba arcot, a szemét, a ferdén elhúzott ajkát, Szunyogh rám pillantott, s féltékenyen visszacsúsztatta a bűnjelet a gyűrött sarkú borítékba, majd a borítékot a zekéjébe. A feje szaporán billegett.

Később talán aludtunk is valamelyest.

Arra ébredtünk, hogy elkéstük a hajnali cserkészést. Odakint már bőgtek a bikák, lent a Cigány-patak völgyében s a Málnásban és fent a Sarlós-hegy lábaserdejében is, a sűrű bokrosban.

Szunyogh kiállt az ajtóba.

– Ezeknek jó! – mondta sápadtan, gyűrötten.

EGY ÉJSZAKA KOLOZSVÁRT

EGY ÉJSZAKA KOLOZSVÁRTNem sokkal éjfél előtt szálltam a Kolozsvárra induló vonatra, a Keleti pályaudvar nagy csarnoka kiürült már, enyhe májusi éjszaka volt. Amikor reggel felébredtem, s kinéztem az ablakon: vastagon, szaggatott, sűrű pelyhekben hullt a hó. Túljártunk a Királyhágón, a vonat már a Sebes-Körös vágta szűk völgyben rohant, a fák, a hegyoldal fürdött a vad hóesésben.

Májusi hózivatar. Mindez régen történt, még a két világháború közt. Egyik napilapunk éppen megbízott vasárnapi szépirodalmi mellékletének szerkesztésével, nem is keveset, húsz oldalt kaptam – toboroztam az íróimat. Toboroztam őket nemcsak Pesten, egyik novellistánkhoz leutaztam a Balaton mellé kéziratért, a mesegyűjtő Ortutayért, a fametsző Buday Györgyért Szegedre. Kolozsvárt Tamási Áront, Nyirő Józsefet (akkor már túlvolt a Jézusfaragó ember-en, de még innen a Madéfalvi veszedelem-en) és Dsida Jenőt, a költőt – főként őket hármukat akartam megnyerni. S ha akad, mást is.

Jézusfaragó ember- Madéfalvi veszedelem Bánffyhunyadnál még hófüggönyök lobogtak, de Kolozsvárra érve elcsitult a szél, és a földre hasalt a hó is. Az utcák kockaköveire, a háztetőkre, Mátyás király szobrára, a Szent Mihály-székesegyház magasba nyúló tetőzetére, karcsú tornyára. A főtér cukorba öltözött, minden nagyon fehér és nagyon puha volt. És már szánok csilingeltek, a járdákon hóvirágot és ibolyacsokrokat kínáltak fehér harisnyás gyerekek, ferde fényözönben égtek az ablakok.

Egylovas szán vitt Tamási Áronhoz is. Sok-sok későbbi levele őrzi akkori címét: Strada Fantanele 7. Napokig éltem Kolozsvárt, baráti tanácsra a Központi Szállodában, első emeleti szobám ablakából éppen a székesegyház keleti sarkát láttam.

Strada Fantanele Valamelyik este sárga fedelű, kis alakú, fűzött verseskötetet kaptam Árontól – a kötetke nemrégiben kerülhetett ki a nyomdából, még festékszagú volt, enyvszagú.

– Ki írta?

De Tamási Áron nem árulta el. És a címlap ugyanúgy hallgatott. Egészen szokatlan módon, csak két kezdőbetű jelölte a költőt.

– Holnap megmondom – búcsúzott a szálloda kapujában Áron. – Addig találgasd…

Felvittem a könyvet a szobámba. Május volt, a hirtelen jött májusi hó már elolvadt, de a szobát még fűtötték barátságos, vendégmarasztaló cserépkályhával. A kellemes melegben lassan, ívenként vágtam fel a füzetkét, itt-ott beleolvastam:

Kétoldalt hosszan szőke kazlak

dugják, egymáshoz fejüket,

hallgatóznak, mint méla, csöndes

fejésre váró tehenek.

Kétoldalt hosszan szőke kazlak

dugják, egymáshoz fejüket,

hallgatóznak, mint méla, csöndes

fejésre

váró tehenek.Akár Erdélyi József írhatta volna. Csak hát nem ő írta, hiszen a kis versesfüzet itt jelent meg, s Tamási Áron nyilván egy fiatal kolozsvári költőre kívánja felhívni figyelmemet.

Zsebkésem sercegve hasította a fatartalmú, olcsó, vastag papirost – ismét beleolvastam:

Husz család él lent, ott a völgyben,

kommenciós, béres, kocsis

örök fortyogó zümmögésben,

bár néha összekapnak is.

Egyetlen hosszú házban laknak,

mely félig földbe roskadott,

alóla bújnak ki surranva,

mint fürge, karcsú állatok,

amint feléjük int a hold.

Husz család él lent, ott a völgyben,

kommenciós, béres, kocsis

örök fortyogó zümmögésben,

bár

néha összekapnak is.

Egyetlen hosszú házban laknak,

mely

félig földbe roskadott,

alóla

bújnak ki surranva,

mint

fürge, karcsú állatok,

amint feléjük int a hold.

Már gyanakodtam – ő volna? De továbbra is a könyv címlapja zavart, a kiadó s a város: Korunk, Cluj-Kolozsvár. Az utolsó oldalon a kolofon egy szomorú tréfát is kínált, a Korunk megváltozott címét: zárójelben a régit, a Kossuth Lajos utcát, mely a zárójelet elhagyva Calea Maréchal Fochra változott. Tehát itt vagyunk, földrajzilag és történelmileg meghatározott helyen, Kolozsvárt. Meddő találgatások helyett olvassuk inkább magát a verset. Visszalapoztam az első oldalra.

Korunk, Cluj-Kolozsvár. Korunk Egyetlen tolvajtársaság

volt a puszta, hol nevelődtem.

Egyetlen tolvajtársaság

volt a puszta, hol nevelődtem.

Két sor, a hangütés – nem tévedhettem. Ezt csak Illyés Gyula írhatta. Olyan valószínűtlen merészséggel szólalt meg a két sor, amilyen az a hózivatar volt idejövet a rögtön ráboruló, májusi fényzuhatagban.

Illyés kezdi így a verset, megrántva a vonót, ráütve a billentyűkre, rögtön kimondva a főtémát: ,,Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt! Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt.” És tolultak a versek, a rokon hangütések: „A kocsis csak állt, s akkor hirtelen a gazdatiszt rámért egy hatalmasat. A lélegzetem elakadt.” És: „Amit már majdnem elfeledtél, csöndes rokonaid szavát, tanuld meg újra.”

Vissza a címlaphoz!

A költő neve sehol. Két betű helyettesíti: I. G. Francia regények jelentek meg ilyenformán a múlt században. Stendhalnak százhetvenegy álneve, illetve betűjele volt. A G. persze zavar, a Gyulát általában Gy.-re rövidítik. De nyilván éppen ez a cél: elgereblyézni az áruló nyomot. Az arcot így fedi jól az álarc.

I.G. G. Gy.Azon az éjszakán keveset aludtam, a verseskötet egyetlen hosszú versből állt – egyetlen lélegzetre végig kellett olvasni, majd gyorsan újraolvasni. Elbűvölően kedves volt, szívfájdítóan kegyetlen, mosolyogni tudott, s ugyanakkor mindegyik sorában, strófájában forró magként fészkelt az elutasító ítélet: nincs bocsánat.

nincs bocsánat.De hadd írjam már le: a Hősökről beszélek című „elbeszélő költeményt” olvastam, amit Illyés Gyula idehaza nem tudott megjelentetni, s nem is lett volna tanácsos kiadnia a kezéből, hiszen –

Hősökről beszélek