Hamisjátékosok

Fejezet 5

A FIÚ

Másfél évig éltek együtt. Még nem is ismerték teljesen egymást. Gyanútlanok voltak, s nem tudták, mennyire kellene sietniök mindennel. A nap éppen csak rájuk sütött, egyetlen pillanatuk volt, felnéztek a magasba, az árnyékot már meg sem láthatták maguk előtt.

Évának a gyerekágy harmadnapján fájni kezdett a feje. Majd hányt. Tizennyolc napig feküdt eszméletlenül a szanatóriumi ágyon. Egy délelőtt olyan görcsösen kapaszkodott a fehérre lakkozott vasrudakba, mint aki örvény fölé került, s a meghasadó mélység ellen védekezik. A tizenkilencedik napon meghalt.

Gábornak emléke is alig maradt róla.

Gyűlölte a fiát, aki itt volt, élt, bűntudattal lapult pólyáiban. A fiát, aki miatt Évának meg kellett halnia. Az első évben látni sem akarta Jánoskát, egy percig nem fogta a kezét. Az asszonyra gondolt, a fiatal, halott asszonyra, s csüggedten, verejtékezve akadt el a szíve éjszakánként: még Éva arcát sem tudta tisztán felidézni. Csak éppen felrémlett előtte valami, mintha tejüvegre nap süt, s mögötte árnyak mozdulnak. Oly rövid hónapokig éltek együtt, hogy Évának ideje sem volt előjönni a tejüveg mögül, amely most örökre elmosta alakját. Azután ez is tompult. A láz sajgása engedett, s mint a behegedt seb, ez az emlék is csak néha és szaggatva fájt.

Hároméves volt Jánoska, amikor Gábor nyugtalanító felfedezést tett. A kisfiú arca – mintha távoli tájakat tükrözne – különösen és fájdalmasan Évára kezdett emlékeztetni. Egy nyári délután, ebéd közben, a besötétített ebédlőben vette észre. Megpróbált védekezni ellene, erőszakkal süllyedt az újságjába. Azután mégiscsak felnézett, s elemezni kezdte a hasonlóságot.

A várószobában akkor már ült egy beteg, hamarosan át kellett menni hozzá.

Amikor öt óra tájt végzett a rendeléssel, a szíve súlyos volt és szorongásokkal teli.

– Jánoska! – rendelkezett hangos, hamis vidámsággal, ahogy belépett a gyerekhez. – Idegyere!

A kisfiú elhúzódott, a sarokból nézett csak vissza, nyitott, éber szemmel. Gábor két tenyere közé vette gyereke arcát: egészen Éva volt.

Ekkor lekuporodott a szőnyegre, s három év óta először, játszani kezdett a kisfiával.

Megpróbálta magához édesgetni. Nem ment. Jánoska hideg maradt és gyanakvó. Aztán hízelgett, tréfált, udvarolt neki, sorra vette kisgyerek-szelídítő, bevált orvosfogásait, mind hatástalan maradt. Bebújt az ebédlőasztal alá is, Jánoska udvarias közönnyel hallgatta csalogatásait. Már nem gyanakodott, de nem is melegedett fel. Besötétedésig ment ez így, Gábor felegyenesedett, a háta fájt, halálosan fáradt volt.

Mint a részeg, ment át a rendelőbe. Végigdőlt a pamlagon, a villanyt sem gyújtotta fel. Szeme lassan kitapogatta a sötétséget. Az utcai lámpafény lustán mozdult a könyvszekrény tömött polcain. Milyen ismerős volt ez a fáradtság, milyen sokszor volt azelőtt ilyen fáradt. Mert neki mindent akarnia kellett. Nagyon akarnia. Emlékszik rá, sokszor már megalázó erőfeszítéssel: Évát is. Vagy talán éppen Évát. Az első csókjukat. Majd azt a komolyabb valamit, ami talán szerelem is volt. A házasságukat. Nem volt semmi akadály. S mégis, milyen nehezen ment Évával minden. Mint a magas hőfokon olvadó fémek, Éva, ha át is forrósodott, kemény maradt.

Most már mintha tisztábban látta volna a halott asszony arcát a sötétben. Amióta Éva meghalt, még soha ilyen tisztán ezt a tekintetet.

Milyen kevés idejük volt mindenre. Mennyire lehet egy embert szeretni, s milyen nehéz megtartani. Évából is alig maradt valamije. Másfél év… Mire is emlékszik? Kétszer veszekedtek, valami egészen jelentéktelen ostobaság miatt. Semmiség volt, teljesen elmúlt. De talán még itt se mutatkozhattak meg egymás előtt. És egyszer – ez szomorú volt, megalázó volt – féltékeny lett. Éva délutánonkint, amíg ő rendelt, nagyokat sétált. Utána ő mindig megkérdezte, hol járt, s Éva mindig pontosan el is mondta. De egyszer másutt látták; máskor meg valami rokonukat említette, akit meglátogatott, s véletlenül kiderült: hetek óta nem volt ott. Ekkor a bőréhez ért a kormos, gyanakvó láng.

Hetekig azt hitte, hogy Évának szeretője van. Mint a rossz lehelet, úgy érte a csalás és bujkálás gondolata. És csalni, bujkálni kezdett maga is. Piszkos és piszkító hetek voltak. Követni kezdte Évát. Lesett utána. Átkutatta fiókjait. Semmi bizonyosság nem akadt a kezébe. Nem látott, nem hallott semmit. Végül egy felhőtlen, boldog napjuk megtisztította őt, megkeményítette magát, s eltemette az egészet. Évának soha nem szólt erről. De maga sem jutott el soha a bizonyosságig.

Ez volt minden, ami Évából itt maradt örökbe. Ez a néhány forró pillanat, ezek a lezáratlan emlékek. És még valami: a fiú. Mint egy utolsó üzenet, amit az asszony itt hagyott, feleletül mindenre, amit maga már nem mondhatott el.

Milyen fájdalmas volt, hogy Jánoska hazudott. Még selypített, s már alattomosan kerülte az igazságot. Azután levetette a gyerekes beszédhibákat, s csak a hazugság maradt csupaszon, minden kedvességtől megfosztottan, a múló idő keménységében.

Ilyenek történtek: Gábor egy este társaságból jött haza. Már késő volt, tizenkettő is elmúlt. Aznap ebéd óta nem látta Jánoskát. Óvatosan benyitott a szobájába, alszik-e? A szobában égett a villany. Odament az ágyhoz. Jánoska mozdulatlanul feküdt a takaró alatt. Fölébe hajolt, s a keményen csukódó szem elárulta a fiút. Így csak azok hunyják le a szemüket, akik ébren vannak. Ridegen rászólt a gyerekre:

– Miért ég a villany? Mit csináltál?

Jánoska azonnal felült az ágyban. Sírósan, énekelve mondta:

– Te hagytad égve a villanyt, apu…

– Én?

– Amikor egy órával azelőtt bejöttél…

Nem a hazugság döbbentette meg. Ezeket a szemtelen kibúvásokat már ismerte. A hang kavarta fel. A gyerek ezeket a hazugságokat mindig Éva hangján mondta. Még a hangjuk is ugyanaz volt.

Vak dühvel fogta meg a fiú vállát. A magasba emelte, úgy rázta meg, vértől elborítottan.

– Ne hazudj! – kiáltotta. – Ne hazudj! Tudod-e, hogy az anyád sohasem hazudott?

Farkasszemet néztek. A fiú gyáva arccal, a férfi már fáradtan és ernyedten.

Kivel is felesel?

Megverten tette le a gyereket az ágyra. Kiment, és égve hagyta a villanyt. Jánoska ekkor hatéves volt.

Ezt a jelenetet hamarosan követte egy másik: a vérnyomásmérő esete. Gábor éppen végzett a rendeléssel, a fürdőszobában mosta a kezét, amikor óvatos neszt hallott a háta mögött. Valaki belopódzott a rendelőbe. A nyitva hagyott ajtó keskeny résén hamarosan meglátta: Jánoska volt.

A fiú az asztalhoz sietett, feltérdelt az öblös karosszékbe, a következő pillanatban halkan szisszent a vérnyomásmérő légsűrítője. Gábor elmosolyodott. A vérnyomásmérő volt Jánoska titkos játéka. A kisasszonytól tudta, hogy órákig szalajtja fel s le a higanyt, ha ő nincs itthon.

De most egyeden szisszenés hallatszott. Majd az üveg csikordult homokosán, rekedten. Gábor sápadtan állt az ajtóban. Tisztán látta, hogy Jánoska az acél papírvágóval két éles, kemény ütést mér a higanyszál üvegcsövére. Aztán lesiklik a karosszékből, hangtalanul kiszalad a szobából.

Mi volt ez? Tegnap keményebben összeszidta, s ma ez a gyáva ütés a válasz?

A következő nyáron a gyerek már második hónapja betegeskedett. A sok görcs és rosszullét nem volt komoly betegség, inkább csak ismétlődő gyomorrontás, makacsabb nyári hurut. De miért tart ilyen sokáig?

Gábor végül már maga ügyelt mindenre a legaprólékosabb gonddal, de kétnapi egészség bágyadt szárnypróbálgatása után a fiú megint zölden és sápadtan támolygott a fürdőszoba körül.

És ekkor figyelni kezdte. Ellenőrizte minden lépését. Mint mozaikköveket, egységes képbe rakta minden óráját, öt napig nem jött rá semmire. Néha-néha egy fél óra maradt tisztázatlan. Ezt kellett még kideríteni, hová tűnik a gyerek ilyenkor?

Mindig mást mondott.

Néha a teniszpályákra ment, „a teniszezőket nézni”. Máskor a barátjánál járt. Volt azután ilyen magyarázat is: sétáltam.

Ezeket a félórákat kellett felderíteni, s elhatározta: meglesi.

Másnap korábban ment el hazulról, a túlsó sarkon megállt, várni kezdte a fiát. Megalázó, ostoba, bepiszkító álldogálás volt, egyre keserűbbnek és nyúlósabbnak érezte szájában az összefutó nyálat.

Nemsokára megjelent Jánoska, és ő messziről követni kezdte. Milyen furcsa öröksége Évának… Hirtelen megállt és meghökkent. Eszébe jutott: Évát követte így egyszer, s az volt ilyen bemocskoló érzés. Felrémlettek a régi, mérgezett délutánok, a régi tehetetlenséget és émelyt érezte.

Egy rossz kövezetű mellékutcába fordultak, Jánoska néhány lépés után eltűnt az egyik boltban.

Amikor Gábor belépett a legyektől zümmögő, piszkos kis fűszeres odúba, a segéd nagy halom krumplicukrot csomagolt be a fiúnak. Szennyes, megpuhult massza volt, olcsó festéktől pirosra, barnára és kékre pácolódott rétegek. Az üveglapon nikkelpénzek csörrentek, a gyerek fillérei.

– Loptad? – kérdezte Gábor, amikor hazaértek. Jánoska hallgatott.

– Szóval loptad. És a krumplicukor? A fiú megint nem felelt.

– Hát ezzel rontottad el mindig a gyomrodat!

– Nem rontottam el – mondta a gyerek halkan, szemtelenül.

Gyűlölködve néztek egymásra.

– Menj! – kiáltotta ekkor Gábor váratlanul, s a gyerekre vágott a kezével.

De Jánoska ügyesen kisiklott az ütés elől, és a férfi ökle keményen belevágódott az asztal élébe. Azonnal felhasadt a bőre, de nem érezte az ütés fájdalmát. A felismerés kényszerűsége járta át, mint a görcs és méreg – Éva…

És hat év után ebben a pillanatban látta először tisztán maga előtt, félreérthetetlenül, minden titkával és ismeretlenségével halott felesége arcát.

(1936)

(1936)