– Megyek! – mondja Rika. Azt hiszi, hogy mégiscsak észre tér Gabi. De nem!
– Én is jövök nemsokára! – feleli, a lapját „gusztálja”, hagyja, hogy Rika egyedül menjen el.
Összeszorítja a száját, hogy el ne sírja hangosan magát.
„Amitől irtózott, abban merült el! – motyogja az úton, amint megy lehorgasztott fővel, egyedül. – Fél a közönségestől. Mert közönséges. Gyenge. Gyáva. Megutáltam. És bűnös vagyok. Más való melléje, nem én. Én biztattam. Azt hittem, erős: és kibírja. Nem… Csak addig tiszta, addig finnyás, amíg nem vegyül mocsokkal. Óvni kell. Óvja, aki tudja. Én nem… Ha mocsokhoz ér, nem tud ellenállni. Gyenge, gyenge. Utálom. Szégyellem. Szeretem. Egye meg a fene!”
– Jöjjön! – kiált Mónira a cukrászdában. S amikor elindul vele hazafelé a zsúfolt villamos hátsó peronján, egy szót s
