– Soha életemben ilyen jól ki nem sírtam magamat! – mondta. – Milyen más köztetek! Mennyire magyarok az erdélyiek. Én azt hiszem, hogy csak ti vagytok igazi magyarok. Boldog vagyok, fiúk! A fajtám között vagyok.
– Szabad? – kérdezte Péter, és táncolva levált Pirivel az éneklő ifjúság éléről.
Zalán egyedül maradt az élen. Zalánné Tüdős Miklós karján lépdelt utána. Komor volt, mint az őszi felleg. Gyászruhát viselt. Nem úgy, mint Hamar Marikáék s a többi egészen fiatalok. Azok szivárványos, székely szőttes rokolyában s kis bőrmellénykében jöttek el az őszi mulatságra. De Izzik Irma gyászolt.
– Kit gyászolsz? – kérdezte Bodzafi Benedekné, s roppant keblére ölelte Irmát. Irma felelet helyett megrázta a fejét.
Zalán mélabúsan Gerőig sétált. Egy nagy, felszalagozott botot hozott. Azt leszúrt
