Urak, úrfiak II. rész

Fejezet 3

KÁPRÁZATOK

Knox Tamásné Czirmay Mária színművésznő egy könnycseppet távolított el a szempillájáról. Mint egy csöpp folyó, úgy ült a könny a szempilla szurokfekete festékrétegén, s csak akkor lapult pici pocsolyává, amikor narancspiros muszlin zsebkendőjének a szegélye lágyan felitta. A kreol bőrű Mária ma úgy lángolt, mint egy őszi napraforgó. A fülében is borostyánt viselt, a nyakán is. A vadjázmin parfümmé magasztosult illata könnyű fátyolként lengett előtte.

Bákody Gerő egy kissé mereven eltartotta tőle a derekát. Nem szerette a parfümöt, de arcán szánalom és segítségvágy sugárzott.

– Köszönöm! – lehelte Mária. Nagy, fehér kezével egészen átfogta az ügyész kezét. – Bízom magában!

– Tőlem telhetőleg! – mondta Gerő, de amikor Mária felállt, s egy kétségbeesett tekintetet vetett rá, hozzátette: – És azon felül is. A legszebb szempár kedvéért sem tántorodnék el az igazságtól. De legyen egészen nyugodt, nagyságos asszonyom, a maga ügye igazságos ügy. A törvény a legteljesebb megtorlásra is bőséges módot ad. Oly hivatalból üldözendő rágalom ez…

Mária gyorsan megszorította a kezét, s egy kicsit elmosolyodott.

– Hivatalos szavak… Köszönöm… Szörnyű! – és eltakarta hirtelen szabaddá tett kezével az arcát. – Megírják a lapok?

Bákody ékesen nyugtatgatta. Mária elcsendesedett, aztán hirtelen, búcsú nélkül indult, az ajtóban megállt. Lehajtotta a fejét, tépdeste a zsebkendőjét, s csak magának mormolta, de úgy, hogy értse az ügyész is:

– Maga a legkiválóbb ember ma, Bákody, az egész magyar igazságszolgáltatásban. Mindenki mondja… – s egy pont nélküli mondattal kiment.

Kis Imre, aki fogházőri minőségéből irodasepregetői állományba került az idők folyamán, hang nélkül belépett, és gyorsan ablakot nyitott. Bákody levegőben lógatta a szivarját; a fogát szívta, s egyik aktával a másikat ütögette.

Teljesen jóhiszemű volt. A nőkről a föld minden gyalázatosságát elhitte volna azon az egyen kívül, hogy szerelmükkel ne a férfit üldöznék, minden lehető és lehetetlen esetben. Az aktákhoz Mária egy orvosi bizonyítványt is mellékelt, és azt is felajánlotta, hogy törvényszéki orvos szakértő vizsgálja meg.

– Leültetjük Knox urat – mormolta hangosan, s Kis Imre, noha jól tudta, hogy gazdája az akták hőseivel beszélget, nem vele, szolgálatkészen ráfelelte az ajtóból:

– Igenis!

– Leültetjük – mondta Bákody az üres szobában –, noha a harc kemény lesz. – És belemélyedt az iratokba, melyek arról beszéltek, hogy Czirmay Mária férje, Knox Tamás csanádi földbirtokos, budapesti lakos feleségét, született Czirmay Mária színművésznőt, ezt a köztiszteletben álló, közismert személyt feljelentette, a törvény szavaival fajtalankodásnak nevezett cselekményért.

– Csúf ügy! – mormogott az ügyész. Lovagias lelkét heves tiltakozás rázta meg. Nem, így nem lehet elválni egy nőtől. És különben is: alapos bizonyítékok látszanak fennforogni arra nézve, hogy az a Knox hamis tanúkat fogadott.

– Márpedig akkor leültetjük!

A részletek még zavarták egy ideig a képzeletét. Még a történetet látta, még nem jegecesedett ki benne teljesen az ügy. Még nem alkotta meg a pontos jogi formulát, s míg azt mondogatta, hogy hivatalból üldözendő bűncselekmény, rágalom és hamis tanúzás, a képet látta. Knox Tamást látta, akit nem ismert, s egy pillanatra elmerengett, milyen ember lehet az, aki a saját lakásának a mennyezetét megfúratja, s a személyzetből toborzott tanúkkal azon át leseti, hogy a törvényes felesége nem nő, ellenben…

– Nos – mondta hangosan –, lássuk a képet!

A helyzet ez: Czirmay Mária rosszul él az urával. A férfi beleszeret a Bornfeld baronesse-be, s válni szeretne. Ám az asszony nem válik, mert hithű katolikus.

Amikor idáig ért, kétkedve felrántotta a szemöldökét. Mária mondta magáról, hogy ő hithű katolikus, s ez az állítás, bármennyire is igaz lett légyen, mégis valahogyan az egész történetből kilógott. Abban, hogy egy színésznő nem akar válni, nem látott semmi rendkívülit: emberi becsülete árán egy asszony sem válhat el, akkor sem, ha százszor színésznő. Sőt akkor még kevésbé. Hiszen ez a Czirmay a színpadon szerelmes asszonyokat, férfiszédítő vámpírokat játszik. Látta néhányszor Gerő is, tetszett is neki. Ez az élete, ez az eleme, mi több, ez a kenyérkeresete és az egzisztenciája. Nos hát egy nőről, aki színésznő, s akinek presztízsét éppen az adja, hogy megejtő művészi játékkal férfiakat hódít – mintegy példát mutatva nemének – a világot jelentő deszkákon, egy szerelmes szerepet játszó színésznőt azzal vádolni, hogy nem is nő, ellenben olyan hermafrodita, akinek női szerve már tökéletesen visszafejlődött, s férfiszervével férje és a lyukon leskelődő tanúk szeme láttára megejtette évtizedes, régi asszony barátnéját, egy tiszteletben álló közéleti férfiú, Cselley István egyetemi magántanár főszerkesztő, budapesti lakos hites feleségét.

– Marha! – kiáltott az ügyész, és akkorát csapott az egyik aktával a másikra, mintha éppen Knox Tamás marhának tartott személyét vette volna célba.

– Most aztán soha a nőtől meg nem szabadulsz! Mi sem könnyebb, mint Czirmay Mária felperesnek bizonyítania, hogy ő igenis nő a javából.

Gerőnek zsúfolt napja volt. Nemrégiben jött vissza a kúriáról, ahol Pánczél Ede koronaügyész-helyettessel tanácskozott. Lassan és idegesítően folyt a tárgyalás; az öregúrnak folyton más dolga volt. Előbb a hivatali fiókjában tartott Jókai-regényt kellett biztonságba helyeznie, melyet – mióta koronaügyész-helyettes lett, és oly kevés dolga akadt – éppen ötödször olvasott. Tíz órakor ki kell osztania a narancsokat, mert tudod, Gerő, itt az a szokás, hogy mindennap egy más koronaügyész-helyettes vásárolja meg mindannyiuknak a tízórai narancsokat. Gerő lefojtott ingerültséggel várt, és arra gondolt, hogy a magas és nyugalmas állásnak ezt a tétlen formáját sehogy sem tudná elviselni.

– Benned nincs elég ambíció, Gerő! – mondta Pánczél Ede, mintha érezné, hogy mi dúl a belsejében, s miután az ügyet akkor is értette, ha rá sem figyelt, sűrűn bólogatott Gerő aktái fölött, és hozzátette: – Pedig már itt ülhetnél a kúrián. Ki kellene használni azt, hogy erdélyi ember a miniszterelnök. Nem gondolod? Ti, erdélyiek!…

Gerő fintorgatva megevett egy cikk narancsot. Mire visszajött, Czirmay Mária már várta. Most már hetek óta nem megy le a nyakáról a szép színésznő. Pedig hát nemcsak az ő ügye van egyedül a világon! A holnapi főtárgyalásra is készülnie kellene. Nagy ügy, fontos ügy, jól meg kell tanulni. És tessék, máris nyomakszik be valaki. Imre mögött. Pedig ezerszer megmondta, hogy hivatalban magánfeleket nem fogad!

Szoborkeménnyé merevedett, s még a kezét is hátrakapta, amikor meglátta Domokos Samut. Pénzt kér! Biztosan pénzt akar – gondolta bosszúsan, de rögtön eszébe jutott, hogy Samunak más ügye van. Úgy megörült a más ügynek, hogy szélesen elmosolyodott.