A tornacipőt ott feledtem a kapunk mellett, a bokor megett, hová hazatértemkor bedugtam. Azután – hogy is volt csak?
Otthon ültem, takarítottam, tettem-vettem egész nap, még az udvarra sem mentem ki. Ebéd után, mikor már Margitka visszament a bankba, a konyhában mosogattam, Irma bekopogott a konyhaablakon. Nyitottam, de csak ablakot.
– Jöjj – mondta, mintha „régi” szokásunk szerint akár az ablakon is nyomban kiugranék. – Nem jössz lógni egyet? – Ráztam a fejemet, s egy fedőt kezdtem törölni. Irma az ablak pereméig rúgta fel az egyik lábát.
– Nicsak – mondta –, megleltem a híres cipődet!
Az én tornacipőm volt a lábán. Neki teljesen passzolt. Addig én nem voltam annyira babonás, mint a fogarasi lányok. Azok mindent megpökdöstek, gombot fogtak, zsebkendősarkot szúrkodtak, mondókákat tudta
