Anyu még mindig sírt, és a szekrényből a papa régi fekete ruháját szedte elő (nem a sötétszürkét), ezt szánta rá, hogy kifordíttassa Marci számára. Megölelte a papa üres ruháját, és úgy sírt.
– Ernő, Ernő, olyan tanácstalan vagyok. Hovatovább nem tudom a gyerekeket hogyan összetartani, nem tudom.
Én hozzá mentem, s azt mondtam, hogy ne sírjon, én sohasem hagyom el.
– Ó, dehogynem hagysz el – mondta anyu. De elmosolyodott. – Csak remélem, még nagyon sokára.
„Egészen sohasem hagyom el – gondoltam magamban. – Csak úgy közben azért muszáj. Például holnap reggel.”
De másnap reggel nem mehettem el a Papírmalomba. Irma jött velem párban takarítani a tanácstermet. Mégsem kanyarója lett Gizinek. A tanácsteremben nyolc előtt öt percig tibláboltam. Ötször mostam le szivaccsal a táblát, de nem le
