Megfordultam, mintha most jutott volna eszembe, hogy merre is „kell” mennem, még igazítottam is egyet a zoknimon, hogy strammul álljon, átvágtam Priscáék előtt másodszor is, aztán: irány Kati piros ruhája a korláton. Ahogy odaérek, Emil emelkedik fel a bokor alól, háttal volt eddig, azért nem láttam, hogy ő is ott van, valami könyvet nyújt oda Katinak vagy nem Katinak, ezt már nem tudom, vagy három hang is rám szólt egyszerre:
– Ni, Györgyi!
– Szervusz!
– No, csakhogy te is kibújsz egyszer már! – ilyeneket. Én Emilt néztem. Nem tudom, ilyen nagy ostobaság hogyan telhetik ki az emberből, de kitellett. Hallom magam, ahogyan azt mondom:
– Ja? Itt nincs sima átjárás?
Kozák Bandi felröhög, hallom, ő az.
– Nincs. Csak, ha vámot fizetsz.
– Hopplá! – mondom, visszalépek egyet, aztán biztosa
